Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

Örök Testamentumig, ha több értéket fedez föl Nyugaton, mint Kelet mélykultúrájában, s nem éppen keleti tanulmányai készítetté-e elő a talajt nemcsak a magyarságon, hanem Európán is túlmutató művei számára? Ha így történt - s ebben nincs okunk kételkedni -, meghajolhatunk Annak bölcsessége előtt, Ki a rosszat is jóra fordítja, s Kinek útjai, ha látszatra érthetetlen kerülőkkel is, mindig a cél felé vezetnek. Erre bizonyítékaink is vannak. A legkritikusabb időben megjelent Zárt tárgyalás című műve - ez a fojtó levegőjű, elevenbe vágó, bátor, sőt vakmerő írás - világosan és érthetően leszögezi, hogy csak egyféle kultúra van, a jelképrendszereken alapuló emberi művelődés, az az ősi és egyetlen kultúra, mely lényegében transzcendentális, s mely ma már csak Keleten él igazán, Európában pedig a nép őrzi hagyományaiban, szokásaiban és művészetében. (Ehhez még hozzátehetjük, hogy a katolikus vallás szertartásaiban és jelképeiben is nagymértékben megtalálható). Ettől a megállapításától már egyenes út vezet a Vízözönig. Kodolányi a Zárt tárgyalásban leszámol korának szellemi és politikai aberrációival, nyíltan kijelenti, hogy egyikhez sem csatlakozik, s egy dantei gesztussal halálra ítéli azokat, kik őrá kiáltanak „feszítsd meg"-et. A Zárt tárgyalás a kor legfüggetlenebb, legbátrabb és eszmék dolgában legvilágosabb írása. Ilyen tisztán és határozottan senki más nem beszélt akkor ezekről a legégetőbb kérdésekről. Madariaga Eliziumi mezők című könyvében angliai száműzetésében, biztonságban, lőtávolon kívül - pedzett valami hasonlót, megoldásában azonban messze elmarad Kodolányi érett és megtámadhatatlan definíciója mögött, sőt meg sem kísérli komolyan a megoldást. A Zárt tárgyalás nemcsak egyszerű írásmű, hanem tett is: ebben hasonlít a Földinduláshoz, de egyetemesebb igényű, s az évekkel csak nő időszerűsége. Kodolányi hírlapírói pályáján harcolt minden és mindenki ellen, ami és aki „az ideálisan elképzelt Magyarország eszmé"-jének útjában állott. Sohasem kímélte erőit, sőt érdekeit sem, huszonöt esztendőn keresztül úgyszólván naponta kockára tette mindenét. Sok barátot szerzett, de ellenségei is valóban „megszaporodtak, mint réten a fűszál". Megérte azt a nem mindennapi dicsőséget, hogy tömegek álltak melléje, és tömegek fordultak szembe vele. Művei, viselkedése, nyilatkozatai parázs vitákat keltettek, az ideálisan elképzelt Magyarországot szinte személyében testesítette meg, neve sötéten izzó, bíztató és fenyegető történelmi valósággá lett hívei és ellenségei számára. Nem túlzott, mikor azt mondta, hogy nemzeti érdekek fűződnek harcai sikeréhez, s egy egész ellenséges világ örömünnepe lenne, ha rajta győzedelmesei 106