„Múltunk építőkövei...” - Tanulmánykötet (Székesfehérvár, 2001)

ZSOLDOS ATTILA: „IGAZ SZOLGÁLATTAL SZERZETT BIRTOK"

(odium) egyik okát éppen Béla ismert adománypolitikájában vélte felfedezni, minden bizonnyal helyesen. Munkájának ezen a pontján Rogerius előadja: „a nemesek keserű szívvel mondogatták", hogy míg korábban a hadjáratokban elesettek vagy fogságot szenvedők rokonait a királyok „kártérítésül és megfelelő jutalomként" (

in recoin- pensationem et remunerationem congruam) megadományozták, Béla „nemcsak nem adott nekik semmit, hanem a már eladományozotl birtokokat is visszavette a saját jogkörébe és tulajdonába"}

A Ezen megfogalmazásnak szempontunkból az ad különös jelentőséget, hogy meglehetős biztonsággal hozható kapcsolatba az Aranybulla egy másik cikkelyével, amely tudniillik a hadjáratban elesett főemberek és királyi szerviensek rokonainak megadományozásáról intézkedik.

32 Az Aranybulla és Rogerius szövege közötti kapcsolat persze, aligha filológiai természetű, sokkal inkább arról lehet szó, hogy a „Siralmas ének" szerzője a kor birtokosai által vallott közvélekedés pontos ismeretében fogalmazta meg a nemesek panaszait, jóllehet - mint az munkája egy másik szakaszából kitűnik - maga inkább IV. Béla politikájának elfogadására hajlott.

33 A „Siralmas ének" idézett szakasza alapján mindazonáltal okkal gondolhatunk arra, hogy az Aranybullának az adománybirtokosok érdekeit visszhangzó 17. cikkelyében szereplő „igaz szolgálat" mögött éppúgy

7 a királyi hadjáratokban szerzett érdemeket kell keresnünk, mint ahogy Rogerius is ezek felemlegetésével érzékelteti a nemesek álláspontját. (Ebből a szempontból teljesen közömbös, hogy a cikkely az Aranybulla kiadását kierőszakoló Imre-párti előkelők nyomására, avagy az „új berendezkedés" évei alatt adományhoz jutók érdekeinek védelmére került-e be a szövegbe; a két feltételezés egyébként sem zárja ki egymást.) IV. Béla birtokvisszavételi politikája a királyi adományokról vallott, s egyebek mellett az Aranybullában is írásba foglalt közfelfogással való éles szembefordulást jelentett, s épp ezért érthető módon komoly feszültséget gerjesztett. Fenntartása nem is volt huzamosabb időn keresztül lehetséges, IV. Béla még a tatárjárás előtt kénytelen volt meghátrálni. Jellemző e tekintetben, hogy a II. Andrástól „igaz szolgálat" fejében nyert adományok visszavételére vonatkozó forrásaink egyúttal azt is elárulják, hogy utóbb maga Béla volt az, aki a visszavételt esetenként újabb adománnyal érvénytelenítette, vagy legalább mértékének eredeti szigorát mérsékelte.

31 Ez a változás a király politikájában sajátos módon már a birtokvisszavételek 1239. évi leállítása előtt tetten érhető, hiszen Béla egyik 1237. évi oklevele megjegyzi: II. András adományának megújítására Osl ispán esetében azért kerül sor, mert „nem akarjuk őt, amiként az nem is lenne illő, szolgálatai érdemitől megfosztani" (

nolentes ipsum, sicut nec decet, suorum serviciorum defraudari meritis).

35 Az elmondottak alapján, magam legalábbis úgy vélem, kirajzolé)dnak a királyi adomány megítélésére és - ezzel szoros összefüggésben - az „igaz szolgálat" fogalmára vonatkozó felfogás Árpád-kori fejlődésének főbb körvonalai. Míg III. István említett oklevele a 12. század közepén csak általánosságban tesz említést a királyi adományok visszavonásának méltatlan voltáról, az Aranybulla 17. cikkelye már némi megszorítással él, amennyiben az „igaz szolgálaf'-tal szerzett birtokok visszavételét tiltja el. Amint azt Rogerius munkájának ide vágé) helye mutatja, a kor-