Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története IV. - Közlemények Székesfehérvár történetéből. (Székesfehérvár, 1998)
A SZABADSÁGHARC LEVERÉSÉTŐL A KIEGYEZÉSIG - III. A katonai provizórium 1861-1865
följelentők ellen pedig megindította a vizsgálatot, 18 mert hatósági engedély nélkül tartották gyűléseiket, holott ez az abszolutizmus korában szigorúan tilos volt. A följelentés tehát - amely lázítás művének tekinthető balul ütött ki a denunciánsokra. Székesfehérvár népe és hatósága ebben az esztendőben anyagi zavarokkal küzdött. A megelőző év szárazsága, az 1864. év rossz termése, az erős fagy majdnem minden pénzéből kifosztották a lakosságot. Nem csoda tehát, hogy adót szinte senki sem volt képes fizetni. Az adóhátralék már 74 452 Ft 58 krajcárra rúgott, ámde hiába fenyegette az adóhivatal a népet, hogy egzekúcióval hajtja be az adót, a hatósági eljárás is eredménytelen maradt. A tanács keservesen panaszkodott az adóhivatalhoz írt jelentésében, hogy „az általános pénzszűke annyira nyomasztólag hat az adózókra, miszerint az adósok elleni lefoglalások eseteiben az eladás alá kitett ingatlan javakra ötszöri, sőt többszöri árverésekhez sem találkozik vevő. A jelen szomorú pénzviszonyok közt a közgyűlés nem kívánhatja vagyonuknak fele áron való eladásával tönkretenni őket; annál is inkább, mivel a közelebbi télen át és az idei tavasszal a lakosságnak szőlői elfagytak, a telekbeni vetések pedig annyira megromlottak, hogy a búzatermények alig tizedrésze remélhető." 19 De amilyen szegény volt a nép, annyira nyögte a hatóság is a pénzhiányt. Pedig az adóhátralékért neki magának kellett jótállnia, sokkal tartozott a fogyaasztási adók bérletéért is, pénzre volt tehát szüksége minden áron. A helytartótanács engedelmével a pesti földhitelintézettől vett föl 45 000 forint kölcsönt, amelyet azután saját kintlevő követeléseiből törlesztett tíz év leforgása alatt. 20 A városnak, mint erkölcsi testületnek anyagi bajait, állandó szegénységét talán az a körülmény bizonyítja legjobban, hogy néhány újonnan felfogadott hajdújának nem tudott kardot venni, hanem a vármegyétől kért kölcsön; a kardszíjak árát is csak hosszú idő múlva fizette meg a szíjgyártónak, midőn ez már nagyon sürgette megszolgált pénzét. 21 Az általános szegénység és társadalmi nyomor miatt viszont arra sem vállalkozhatott a tanács, hogy a schleswig-holsteini háború sebesültjeinek pénzt és egyéb adományt juttasson, a lakosokat sem akarta terhelni a gyűjtéssel, épp ezért csak a városház kapujára tette ki a felhívást, amelynek a szegénység miatt nem volt eredménye. 22