Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története I. - Közlemények Székesfehérvár történetéből (Székesfehérvár, 1998)
17. Székesfehérvár bukása 1543
A szerencsétlen végű összecsapásból egyedül a brüsszeli Ruff Károly menekült a várba, a még néhány főre tehető hajdúk és parasztok pedig a külvárosokat övező nádas és iszap felé futottak. Ezeknek jó részét is felkoncolta a török, csupán Keresztúri Gergelyt és Mihályt nem érte el a közös sors, ezek megmenekültek, és hírt adtak Veszprém városának Székesfehérvár szerencsétlenségről. Verancsics nagyon dicséri Varkocsnak hadi erényeit, alapos tudását, és azt mondja, hogy maga intézkedett a várkapu eltorlaszolása felől, mert attól tartott, hogy az ostrom hevében török katonaság nyomulhatna be a vár falai közé. Ez az intézkedés, miként láttuk, az ő életét is áldozatul kívánta. Szinán csausz szintén megemlékezik a kapu elzárásáról, de az okot másban keresi, mert azt nem a vitézségnek tulajdonítja. Ezt olvassuk könyvében: „Mikor egy csoport gyaur látta az iszlám népének támadását, a vár kapujához futott és ezt kiabálta: „Nyissátok ki hamar kaput, mert dolgunk rosszra fordul!" Azonban a bent levő gyaurok belülről erősen eltorlaszolták a kaput, a hidat pedig felvonták és így válaszoltak nekik: „A török nem félelmes, miért féltek a töröktől? Menjetek, harcoljatok vele, öljétek le mindnyájat!" Annak az oka, hogy a várban levők a kaput bezárták, s a menekülő gyauroknak nem nyitották ki, hanem azt mondták, hogy menjetek a törökkel harcolni, - tulajdonképpen ez volt. Mikor a várnak hitetlen bégje ezt mondta: „Ne szálljunk szembe és ne harcoljunk a közelgő Szolimán szultánnal, hanem jertek, adjuk át neki a várat szép szerével, annak ilyen haszontalanságot beszéltek: Miért félsz a töröktől? Majd elbánunk mi vele! Akik ezt mondták, azok a katonák voltak a gyaurok között. Ez volt az oka, hogy az válaszolták nekik, s hogy nem nyitották ki a kaput, hanem engedték mindnyájat elveszni." Szinán csausz ezen állítása nem felel meg a valóságnak, de még inkább téved akkor, midőn Varkocs haláláról meg sem emlékezik. Erről az eseményről nem volt tudomása, sőt - teljesen légből kapott állítással - azt jegyzi meg, hogy az őrség kegyelmet kérvén, „a Varkocs nevű gyaur kijött és a várat átadta a világyédő padisah ő felségének." Még messzebb megy a valótlanságban, midőn szeptember 5-ről azt írja, hogy „Usztüri Beligrád várának bégje, a Varkocs nevű gyaur, kézcsókra jönni óhajtott. Tehát összehivatott a diván s az említett gyaur egy másik előkelő gyaurral eljővén, kezet csókolt és kaftánt kapott." A tény az, hogy Varkocs elesett, ezen szomorú dolog után pedig más sors nem várakozhatott Székesfehérvárra, mint az elbukás. A csekély őrség és a város lakói szeptember 4-én megadták magukat, mert a várat megvédeni többé nem lehetett. Hogy a török írók mennyire tájékozatlanok a magyar viszonyokról, legjobban kitűnik Kátib Mohamed Záim írásaiból, hol a vár feladásának okáról ezt olvashatjuk: „A belső várban levő s a Magyarország és Alamán királyainak temetkező helyéül szolgáló nagy templomuk az átkozottaknak ostoba vallásuk szerint a Kábához hasonló búcsújáró helyük vala, s mivel vallási törvényük tiltja, hogy
