Lélek és Élet, 1991 (1-3. szám)
1991-05-01
KERESZTÉNY IRODALOM ÉS MŰVÉSZET Simon metamorfózisa A kivégzőosztag tisztje látta, ez a tönkretett ember aligha jut el élve a vesztőhelyre. Azt is tudta, nem halhat meg útközben.- A keresztre mész! De a kereszt gerendáját egy másik ember vállára kellett áttenni. Egy másik embernek kellett vállalnia vele együtt és mellette a gyalázatos utat. A vonszolódó mellett vonszolódnia, a neki szánt kövektől eltalálva, szintén vérrel bemocskolva, mert ahányszor Ő elesett, neki kellett összeszednie. .....megfogtak egy Simon nevű embert” Megfogták. Egyszerűen megfogták. Harag, düh, szégyen. Soha meg nem szabadul már ennek a „részvételnek” emlékétől, hogy latrok között kényszerült az utakon végigmenni, akárha ő is lator volna. Egész lénye dühöngő haragban háborgott, nem értette, hogy kerülhetett bele ebbe a szörnyű menetbe. Micsoda átkozott véletlen! A nap emésztően sütött, de ezt megszokta a mezei ember, a szégyentől volt vérvörös. Két fia, Alexander és Rufus egyik útkanyarban a menet felé szaladt, arcuk rémületéről és döbbenetéről bizonyosodott meg Simon megalázott helyzetéről. Előtte imbolygott az elítélt, jobbra-balra kitért, egyensúlyát vesztve, sikamlós vért hagyva mezítlábas talpa alatt. Simon vadul leszegte fejét, esztelen dühében lökni akart rajta a gerendával, de kezét ólomsúlyúnak érezte, egy gyenge lendületre is képtelennek. Akaratlanul belelépett lábnyomaiba, csúszkált a vérben, meg akarta lépteit szilárdítani, biztosítani magát, de lába nem engedelmeskedett. Folytonosan a nyomokban... a nyomában. Észrevétlenül felhúzódott lábába a fájdalom, a gerenda súlyát pedig megérezte.- Ez az ember - gondolta - semmivel sem gyengébb testű, mint én. Erős és széles vállú lehetett, mielőtt bevitték a praetoriumba. Most azonban csontszilánkok állhak ki a széttépett húsból, és a karok maguktól leesnek. De nekem mi közöm hozzá? Mi közöm ehhez az egészhez? Mi közöm... Ebben a pillanatban az elítélt elesett. Mintha Simon ellenállását megérezte volna. Azt, hogy nincs vele. Ez volt az utolsó, harmadik esése. Simon azt hitte, nem lehet jobban már összetörni... de látta, hogy tovább törött. Főképp az arca. Félkézzel utána nyúlt, és felemelte. Kényszerítette magát, hogy ránézzen. Rémlett, látta már valahol. Ő lenne az...? Nem akarta felismerni, de felismerte. A hajdani Próféta, igen, ő az, aki fényes szemmel és nagy lobogással szokott felmenni a Hegyekre, és lejönni a Hegyekről... tanítani és gyógyítani. Megrettent ettől a felismeréstől. Mintha elfújták volna haragját és dühét, helyükbe zavart ijedtség lépett. Lábára akarta állítani, de Ő nem tudott. Akkor a melléhez támasztotta, a védtelen test ráborult, és Simon nem lökte el, tartotta mozdulatlanul. A két test érintkezése, a közelség, melyben két test ismerni kezdi egymást, és nyomokat hagy a másikon... felfedi magát, és kiszolgáltatja sebeit... ezt a fajta közelséget Simon, a cirénei ember, most tapasztalta meg először. És megtapasztalta a szenvedő lényének végső pillanatait, a teljes elengedést és a teljes megadást. Ugyanakkor ebből a halottnak vélt testből minden életnél erősebb élet áramlott át.- Vizet! - kiáltotta Simon. - Vizet! Vizet! A kivégzőosztag közönyösen állt, a liszt elfordult. Ugyanabban a pillanatban egy asszony tört át a csőcseléken, átbújt a katonák között, és teli korsót hozott. Nem zsidó nő volt, a szamariaiak jellegzetes köntösét viselte.- Adj innom ... - mondta neki valamikor ez a Férfi, és ő adott. - Adj innom... Akkor adott, és most is volt vize a jeruzsálemi porban, melyet a gyűlölet fölvert, és ahol mindenki kiszáradt. Volt vize, és nem félt sem megvetésüktől, sem gyilkos tekintetüktől. Belépett a körbe, bcleloccsantott az áldozat arcába, újból és újból öntött rá, megöntözte, és akkor kitisztult az Arc, a szemek kinyíltak, a széttöredezett vonások egy pillanatig összeálltak... és megrendítő pillantás érte Simont. A test újra megállt a földön, és a szamariai asszony úgy sétált ki a tömegből, mint egy királynő. Simon ugyanúgy reszketett a láztól, mint Az, akit a mellére fektetett. A szánalom és a részvét úgy rázta meg szívét, mint egy földrengés. Már nem bánta, hogy együtt kell mennie vele, és utána. Egy pillanatig arra gondolt, Őt is vállára veszi, mint a gerendát, forró könyörület és a legmélyebb irgalom tartotta fogva. Együtt szenvedett vele, holott nem tudta, mi is az együttszenvedés. Jobbját ^állandóan kinyújtva tartotta feléje, szinte körülölelte, de Ő nem esett el többé. így értek fel ketten a Golgotára, Ő és a Cirénei. P. Ozsvát Katalin 7 1991. MÁJUS LÉLEK ÉS ÉLET
