Gál József: Schola Cantorum Sabariensis (Szombathely, 1996)
A SCHOLA CANTORUM SABARIENSIS TÖRTÉNETE - Állomások
ÁLLOMÁSOK amelyek mutatják a felfelé ívelés csalhatatlan mesgyéit, a dacos akaratot a művészi továbbfejlődésre, a megingathatatlan kitartást a munka kemény robotjában. Vannak azonban a művészi izmosodásnak még feltételei, amelyek függetlenek a karvezető zsenialitásától, a kórus tagjainak határtalan becsvágyától. Ezek a feltételek, melyek a Schola természete és összetétele folytán még különös hangsúlyt nyernek, az anyagi függetlenség és a jó énekes anyag. A legszebb célkitűzéseket, a legbecsesebb művészi törekvéseket is tönkreteszi az anyagiak hiánya, aminthogy nem valósíthatók meg művészi programok és nem fejlődhetik, nem tökéletesedhetik a legfegyelmezettebb együttes sem, ha hiányoznak a megfelelő hangszerek, ha nem áll rendelkezésére olyan hanganyag, melyre a legkényesebb zenei feladatok megoldása rábízható volna.” A szerző szerint a fenntartónak két fontos feladatot kell megoldani. Az egyik a fejlődő gyerekek hangjának változása miatt nem lehet hosszú ideig számítani rájuk, ezért utánpótlást folyamatosan kellene biztosítani. Ehhez két feltétel szükséges: 1. Olyan iskolát szervezni - ma talán énektagozatnak neveznénk -, amely az általános képzés mellett speciális énekképzést biztosítana az utánpótlás tagjainak. A szerző ezt bentlakásos módon oldaná meg, így nemcsak a helybeli, hanem az egyházmegye egész területéről összegyűjthetné a tehetséges diákokat. 2. A másik feltétel olyan épület biztosítása, amely a Schola mindenféle tevékenységének otthont biztosítana. A szerző úgy látja, hogy az egyházi zeneművészet „eme akadémiai rangú hajléka” révén a város beírhatná nevét a „világatlasz jelentősebb városainak” sorába. Erre a hírnévre azért is szüksége lenne a megyeszékhelynek, mert az egyetemek „vidékre telepítésekor nem kísérte szerencse Szombathely jogos aspirációit”, így a Werner énekkar ezt némiképp pótolhatná. 1938 1938. január 1-jén egy jelzés nélküli cikk a Vasvármegyében ismét Werner kórusának támogatását javasolja.33 Az ürügyet az 1938-as Szent István év adja, amely különböző programokat és beruházások tervét fogalmazza meg. Ezek között tartaná fontosnak, hogy a Wernerféle emberorgona kíséretére teremtsék meg egy ércorgona megvásárlásának a lehetőségét. „Ennek az ércorgonának technikai tökéletességében nem szabad elmaradni semmiben sem a Werner orgonától akkor, amikor a közösen zengő istendicsőítésre a székesegyházon kívül nincs méltó és megfelelő más hely Szombathelyen.” Még egy megkésett dicséretről is beszámol a Vasvármegye 1938. január 5- én. Az idézett szerző Heigl László hegedűművész, az Oserő c. lap zenei kritikusa, aki többek között ezeket írja:34 „A főváros szkeptikus zenei nagyjai is elragadtatással adóztak ennek az isteni sugallat folytán létrehozott szinte túlvilági művészetnek. A százhúsz dalos, mint egy hatalmas emberorgona búgása a szívekből szólt az ihletettség szent perceiben. Werner Alajos dr. a római Casimiri iskola legkiválóbb növendéke Szombathelyen versenytársat állított a gregorián-ének legünnepeltebb római kórusainak. Az emberi hang, a vox kicsorduló diadala volt ez az est; dicsérete, örök himnusza az emberi instrumentumnak, a hangorgonának. A tiszta liturgia szent fénye, glóriás ragyogása töltötte be a Zeneművészeti Főiskola nagytermét, a fellegekig emelkedett ez az éteri, angyali zene... Lehet itt egyáltalán beszélni? Lehet itt egyáltalán valamit írni? Nincs a jelzők tárában olyan szuperlatívusz, mely ezt az angyali pianóktól a pokol tüzét és az égzengést utánzó élő, dübörgő fortissimókig terjedő hangorgonát, a karnagynak ezen való játszását méltán kifejezhetné.” 79
