Vecsey József: Emlékezés Mindszenty bíboros édesanyjára (Szombathely, 2012)

A „megegyezés"

zett papi békegyűlésre.10 A gyűlésen a kormányt a kultuszminiszter képviselte/ akinek javaslatára a jelenlévők első határozatukban felszólították a püspöki kart a „megegyezés" minél gyorsabb aláírására, majd kimondták, hogy a Szentszéknek csak hit- és erkölcs dolgában engedelmeskednek, míg politikai kérdésekben saját népük érdekeinek megfelelően lelkiismeretük szavát követik.

A rendszerrel együttműködő úgynevezett békepapok száma 1950-ben csak harmincöt volt. Ez a szám a magyar katolikus papság akkori létszámának fél százalékát jelentette. Ennyien írták alá az alakuló ülésre szóló meghívót, melyet minden papnak és szeminaristának kézbesítettek. Hogy ez az elenyésző töredék az egész katolicizmus nevében beszéljen, azt maguk a kommunisták is furcsának találták, ezért a megállapodás aláírása után elkezdték növelni a békepapok számát. Azokat a papokat, akik eddig püspökükre hivatkozva hárították el a mozgalomban való részvételt, a megegyezés szövegével próbálták meggyőzni, amely kimondta, hogy „a püspöki kar támogatja a békéért folyó mozgalmat".

A püspöki kar a megállapodás ilyen értelmezését nem fogadhatta el, és amikor a békepapok szájába adott nyilatkozatok nyíltan is leleplezték a mozgalom egyházellenes célkitűzéseit, bizalmas úton megtiltották papjaiknak, hogy részt vegyenek a békepapok ülésein. Ez persze a kommunisták tudomására jutott, és akkor a békepapokon keresztül kezdték támadni a püspöki kart, több főpásztort név szerint is: a legtöbbször Grősz érseket, Pétery József váci, Shvoy Lajos székesfehérvári és Badalik Bertalan veszprémi püspököt. E támadó cikkekkel tele volt a marxista sajtó és 1950. november 1-jétől a békepapok hetilapja, A Kereszt is. E támadások ellenére, melyek egyébként

197 —