Káté a lelkipásztorok számára a trienti zsinat határozatából (Szombathely, 1892)
NEGYEDIK RÉSZ. I. Fej. Az imáról s főkép annak szükségességéről - XIV. Fej. Az ötödik kérésről
500 általuk szólott, Krisztus Urunk megerősíti ezen elénk szabott kéréssel, melylyel megparancsolja, hogy bűneinket megváltjuk. Ennek másféle magyarázatát tiltja a milevi1) zsinat tekintélye ekképen: „Tetszett, hogy az, a ki az Ur imádságának ama szavai felől, midőn mondjuk: „Bocsásd mega mi vétkeinket,“ azt állítja, hogy azokat a szentek alázatosságból, nem pedig igazán mondják, átok alatt legyen.“ Ki tűrné ugyanis az imádkozót, és nem embereknek. hanem Istennek hazudót, ki szájjal bocsánatért könyörög és szivében azt mondja, hogy nincsenek bűnei, melyek neki megbocsáttassanak ? VI. Hogyan kell a szívben keserű bánatot és az igaz töredelmességet felinditani a bűn megismerése után ? A vétkek szükséges megismerésében nem elég felületesen visszaemlékezni azokra: mert szükséges, hogy azok emléke keserű legyen, a szivet átjárja, a lelket furdalja és égő bánatra gerjeszsze. Azért e helyet szorgalmasan tárgyalják a lelkipásztorok, hogy a hívek necsak emlékezzenek vétkeik és gonoszságaikra, hanem törődötten és bánattal emlékezzenek azokra, hogy, midőn a lelkiismeret furdalását érzik, forduljanak atyjokhoz, Istenhez, esedezve kérvén tőle, hogy a bűnök szúró töviseit kitépje. Nem is egyedül a bűnök rútságát kell a hívekkel megismertetni, hanem az emberek méltatlanságát és undokságát is, kik, noha semmi egyéb nem vagyunk, mint romlandó test, mint legnagyobb rútság, megfoghatatlan módon megbántani merészeljük azt, ki minket teremtett, megváltott, számtalan és végtelen jótétemény ekk el el hal m ozott. VII. Hogyan esünk a vétek által az ördög legsúlyosabb szolgaságába ? Mi oka, hogy atyánktól, Istentől, ki a legfőbb jó, elpártolván. a vétek rút zsoldja által az ördögnek nyomorúságos rabságába vetjük magunkat ? Mert ki sem lehet fejezni, mily kegyetlenül uralkodik az ördög azokon, kik Isten kellemes igáját lerázván s a szeretet kötelékét, melylyel lelkünk Istenhez, atyánkhoz kapcsoltatik, széttépvén, a legkegyetlenebb ellenséghez pár- *) *) Milev. zsin. II. 8. f.
