Soós Sándor - Soósné Veres Róza: Kismáriacell. Celldömölk búcsújáró helye (Celldömölk, 2012)
II. A zarándoklat - búcsújárás mint a Mária-tisztelet megnyilvánulása
20 Kismáriacell lag Krisztus érdemeinek köszönhető, tehát Mária is a megváltottak közé tartozik. Noha fogantatásakor még nem történt meg a megváltás, de annak kegyelmeit Isten a számára megelőlegezte.12 A Szeplőtelen Fogantatás tisztelete a dogmává emeléssel 1854-ben vált teljessé.13 A hittételre a természetfeletti pecsétet maga a Szűzanya tette rá az 1858-as lourdes-i jelenésekben, amikor maga jelentette ki Bernadettnek: „Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás.” A legújabb dogmát Mária haláláról és mennybevételéről 1950-ben XII. Pius pápa hirdette ki: „Mária földi életpályája befejezése után testével és leikével együtt felvétetett a mennyei dicsőségbe.” A Szentírás nem ír Mária haláláról, egyéb konkrét korabeli adatok sem maradtak fenn. Ennek ellenére az V. század után elszórt, legendás részletek emlegetik, különböző tartalmú fogalmakkal illetik Krisztus anyjának „égbevételét, mennybemenetelét, mennybevitelét, megdicsőülését”. Feltételezett napját később ünnepnek nyilvánítják, egy-egy hittudós nyilatkozik róla. A XVII-XVIII. századtól vitatkoznak arról, hogy kinyilatkoztatott tétel-e Mária mennybevétele. A pápa 1946-ban körkérdéssel fordult a világ püspökeihez, akik a válaszukban hittételnek fogadták el (hivatkozási alapul szolgált: Róm 6, 5; 1 Kor 15, 50; 1 Tessz 4,15),14 s nyolcmillió hívővel egyetemben kérték a dogmává nyilvánítást. Mária megdicsőülésével függ össze, hogy több pápai megnyilatkozás a Mennyország Királynőjének nevezi őt. Ez a titulus két másik tételből következik: istenanyasága miatt méltósága az összes teremtmény méltóságát felülmúlja, s kétségtelenül megtörtént a mennybevétele. A XX. század kultuszának alakításában nagy szerepet játszott a II. Vatikáni Zsinat, amely Lumen Gentium kezdetű dogmatikus konstitúciójában Máriának a Mater Ecclesiae címet adományozta. „A Szűz Máriáról szóló tanítás ezzel olyan ekkléziológiai színezetet nyert, amely Mária alakját illetően egyszerre segít az esetleges túlzások és a szűkkeblű, ellentétes irányú megnyilatkozások kiküszöbölésében.”15 12 Előd 1975. 20-22. 13 A dogma hosszú és összetett fejlődés eredményeképpen fogalmazódott meg. Mária szentségéről a keleti egyházatyák azt vallották, hogy kisebb vétkeket, gyarlóságokat tulajdoníthatunk neki (Lk 2, 48; Jn 2,48; Mt 12,46), a nyugati teológusok véleménye azonban az volt, hogy nála a személyes bűnök is elképzelhetetlenek. A tridenti zsinat tanítása szerint Mária Isten különös kiváltságánál fogva mentes volt minden súlyos és bocsánatos személyes bűntől, sőt a bűnös hajlamoktól is. Ezzel együtt egész élete a megpróbáltatások sorozata volt, küzdelmei és helytállása nagyobbak voltak az átlagemberénél. Keleten a 7. században már Mária „csodás fogantatásának” ünnepét ülték meg. Ennek az a történet a legendás alapja, hogy Mária szüleinek idős korában született. Az ünnep tartalma arra vonatkozott, hogy Mária Keresztelő Szent Jánoshoz hasonlóan az anyja méhében szentelődött meg. Előd 1975. 23-24 A IX. századtól Nyugaton is elterjedt, Bölcs Leó császár (896-903) az egész birodalmában ünnepelni rendelte el, s Rómától az angolszász szigetekig élt az ünnep megtartásának a szokása Szent Bernát, Auqinói Szent Tamás és Szent Bonaventura ellenzésével szemben is. A teológiai megoldást nyugaton Duns Scotus (T1308) találta meg: a később bekövetkezett megváltás hatásait Máriának úgy előlegezte Isten, hogy az áteredő bűnnek mint adósságnak kifizetéséből őt felmentette. Mária testét teremtésének pillanatában megszentelte Isten, és lelke ebbe a megszentelt testbe szállt. Scotus elképzelését 1300 körül átvette az oxfordi, majd a párizsi egyetem. Ettől az időtől kezdve nevezik Szeplőtelen Fogantatásnak az ünnepet. A századok folyamán sorozatos viták voltak a Szeplőtelen Fogantatást védelmező ferencesek, karmeliták, ágostonos remeték, bencések, ciszterciták és a tant támadó domonkosok, később a jezsuiták között. Előd 1975. 23-24. Radó 1998. 207. Török 2001. 22. 14 Előd 1975. 30-34. 15 Török 2001. 26.
