Balogh Albin: Szent Quirinus (Rákospalota, 1935)

jelentette, melyben az orientális görög és a kel­tával egybeforrt latin kultúra a Földközi tenger medencéje körül politikailag is összefogta a gaz­dasági és társadalmi tekintetben egyébként is egységes berendezkedésű népeket. A birodalom a skóciai sáncoktól Örmény­­országig és Mezopotámiáig, Hercules oszlopaitól vagyis a Gibraltári-szorostól a Vörös tengerig és a Nílus kataraktáiig terjedt és mint provinciákat, tartományokat nemcsak birtokolta, hanem magá­hoz hasonította az itt lévő országokat és népe­ket. Róma világuralma megdönthetetlennek látszott. Különösen azóta, hogy Marcus Aurelius császár (161 —180) hosszú háborúban megtörte a dunai provinciákra zúduló és már-már Rómát fenyegető germán-szarmata áradatot. De éppen ez a hatalmas erőkifejtés, illetve ennek szüksége döbbentette rá Rómát a dunai provinciák, első sorban Pannónia — a mai Dunán­túl fontosságára Róma biztonságát illetőleg. Kitűnt, kézzelfoghatóan érzékelhetővé vált, hogy Pan­nónia Róma bástyája, hogy Róma sorsa a Duna völgyében dől el. Még erősebb lett ez a meggyőződés akkor, mikor a III. század közepén (238—271) új roham, a germán gótok vezetésével egész népcsoportok támadása indult a Duna völgyének virágzó pro­vinciái ellen és mindjárt az első roham elfoglalta a Duna-vonal külső bástyáját, a mai Erdélynek megfelelő Dáciát. A barbárok elözönlötték azután a balkáni tartományokat, úgyhogy Rómának ismét minden diplomáciai és katonai erejére szüksége 8

Next

/
Oldalképek
Tartalom