Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)

1942 -1948

adatokat. Azzal, hogy velem szoros kapcsolatban álltak, még nem volt bizonyítva semmi. Föltétlenül meg kell menteni Keresztes Árpádnét, D. Andort, sógoromat, Tóth Bélát, Kalauz Pistát. Mind családosok. Még akkor is, ha agyonvernek miattuk. Nővéreimet, öcsémet nem hozták föl a szombathelyi ÁVO-ról Pestre, így bíztunk abban, hogy ők hamar kiszabadulnak.

Balogh Ádi helyzetét súlyosbította az, hogy tényleges szolgálatra jelentkezett a hadseregnél. Persze a mi kérésünkre történt, hogy az új Vörös Hadseregben legyen megbízható magyar tiszt is. Akkor még sokan voltak ilyenek. Mint tényleges főhadnagy hadbíróság elé kerülhetett volna, és akkor könnyen akasztottak volna hazaárulást, s érte kötelet a nyakába. Ezért úgy állítottuk be a dolgot, hogy teljesen az én befolyásom alatt állt, mint volt tanítványom. Alig jutottunk el eddig, mikor mozgás és hangos beszéd hallatszott a cellánk előtt. Bejött a börtönparancsnok egy civil ruhás emberrel együtt és még vagy három úr. Izgatottak voltak. Adit gyorsan elvitték. Egyedül maradtam, de nem sokáig, mert megint nyílt a cellaajtó és most már engem vittek kihallgatásra. Nem a régi, ismert szobába, nem is a régi nyomozómhoz, az öreg Vértesihez. A Katonapolitikai Osztály egy másik részébe vezettek.

Két szobán mentünk keresztül, majd a párnázott harmadikban álltunk meg, ahol az ablak mellett, nagy íróasztal mögött egy alacsony, fiatalabb zsidó őrnagy ült. Sima modorú, ravasz embernek látszott. Föltűntek nagy fülcimpái, később görbe lábai és deszka dereka. Udvariasan, de kissé gúnyosan üdvözölt. Megkérdezte, hogy mit beszéltünk lent a cellában Balogh Ádámmal. Mikor azt feleltem, hogy ettünk, kurtán fölnevetett. Aztán hosszasan végigmért - láthatólag hatást akart el98