Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)

1942 -1948

érni majd hirtelen rám szegezte sötét szemét, szempilláin keresztül mereven nézett, és tovább kérdezett:- Milyen szervezetet létesített maga, milyen céllal, kik voltak a tagjai?

Válaszomra, hogy semmiféle szervezetet nem alapítottam, éppen ezért nem is voltak tagjai, megint nevetett. A fiókból egy ívet vett elő, egymás után kezdte olvasni a neveket:- Balogh Adámot ismeri? Hát Keresztes Árpádot? Nézze, mindent tudunk. Balogh és Keresztes mindent elmondtak már, most magától szeretnénk hallani.

Sok nevet olvasott föl, a legtöbbjét akkor hallottam először. Minden névnél figyelte az arcomat. Ereztem, hogy hidegnek és határozottnak kell maradnom, mert ez párviadal életre-halálra. Nem a magam életéről volt szó, azon változtatni nem lehetett. Balogh és Keresztes vallomása elég volt ahhoz, hogy engem eltüntessenek örökre. De a többiekről, a családapákról, akikért helyt kellett állni mindvégig. Csak attól féltem, hogy ők maguk nem lesznek elég kemények, okosak és betörnek. Ezeknek a moszkovita bérenceknek elég lett volna annyi, hogy elismerjék, én kértem fel őket arra, hogy az oroszok magyarországi garázdálkodásairól aktaszerű pontos adatokat közöljenek. Ha beleegyeztek volna, ha nem, az nem számított, mert eleve föltételezték volna, hogy beleegyeztek. Aki itt rajtam kívül tudhatott valamit, az Balogh Ádi volt. Vele azonban találkozhattam és megbeszélhettem a magatartásunkat. Milyen csodálatos „véletlen" volt az, hogy valaki „tévesen" összerakott bennünket 15 percre egy cellába. Az illetők, akiknek Szibériába való hurcolása ezen a „véletlenen" múlott, talán sosem tudják meg, hogy ekkor egy hajszálon függött a sorsuk.

99