Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)
1942 -1948
Újra a katpol börtönében Az őrszobán sokáig várattak. Aztán kinyíltak a börtön már ismert vasrácsos kapui. Belöktek a 7-es cellába. Fellélegeztem. Nem is piszkos, nem is olyan sötét, és van benne két emeletes prices. Leültem az egyikre, és azt kérdeztem magamban: Mi következik most? Nem sokáig kellett gondolkoznom, mert nyílt a cella ajtaja, s előttem állt Balogh Ádám. Csizma, katonabricsesz, civil zakó, kezében szalvétába kötött ennivaló: mézes sütemény. Ránéztem becsületes, fiatal arcára és tudtam mindent. Átöleltük egymást. Valami olyasfélét mondtam:- Nem baj, Ádi! Ő rám nézett nagy, tiszta tekintetével, és ugyanazt kérdezte, amit egy fél órával azelőtt a katpolos:- Tisztelendő úr nem beteg? És már szedte is elő a fehér batyut:- Tessék, édesanyám sütötte! Szegény, jó Ádi! Szegény, jó Mária asszony! Nem evésen járt akkor az eszem. A percek drágák voltak, emberek függtek attól, hogy mindent megbeszéljünk és összhangba hozzunk. Még ma sem tudom, véletlen vagy szándékos szabotázs volte valamelyik börtönfelügyelő részéről, hogy ebben a döntő órában Balogh Ádival egy cellába zártak minket. Az az érzésem, hogy valaki szándékosan intézkedett így. Magam mellé vontam:- Most gyorsan mondd el, mi történt! Kiket fogtak el? Mit tudnak? Te mit mondtál el? Minden perc drága! Elbeszélte, hogy most hozták föl Szombathelyről Pestre. Többeket is fölhoztak: Fekete Öcsit (Imrét), Iványi Pityut (Istvánt), Keresztes Árpádot feleségével (Veszprémből), Flideg Lacit, Kalauz Pistát, R. Imrét (Körmendről), sógoromat, Jobbágy Kál-95
