Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)
1942 -1948
Megcsináltam az „ágyamat". Lesöpörtem a piszkot, a port, a penészt. Vánkosom a cipőm, matracom a tépett reverendám, paplanom a köpönyegem. Hosszú lábam kilógott a „paplan" alól. Mit csináljak? Egész nap fázott, jéghideg volt. Bedugtam a széles karimájú, fekete papi kalapomba. Bokámnál zsebkendővel átkötöttem és végignyúltam. Már idestova egy hónapja rab voltam, a kemény deszkaágyat megszoktam, de ez az első éjszaka a 29-esben különösen nehéz volt. Kilencéves rabságom egyik legnehezebb éjszakája. Az édes enyhet adó, a mindent elfeledtető álom akkor kerüli el az ember szemét, amikor a legnagyobb szüksége volna rá. És ha nagy nehezen lecsillapodik a szív és lecsukódnak a fáradt szemek, az álom nem üdítő, az álom riadt, nehéz, lázálom. Vagy üldözik az embert, vagy ismeretlen szörnyekkel viaskodik. Hányszor hallottam később zsúfolt orosz börtönökben és táborokban rabtársaimat álmukban segítségért kiáltani, hörögni vagy sírni. Ilyenkor gyorsan felébresztettük az illetőt, mert tudtuk, hogy egy ilyen rabálom milyen szörnyen nehéz. Ha pedig - ritkán - a valóban édes álom az otthoni kedves tájra, otthoni szerettei közé viszi, akkor meg az ébredés szörnyű nehéz. Az időt a börtönben ilyen álmatlan éjszakákon az őrségváltás méri. Valahol, a föld alatti labirintus végén súlyos katonalépések zaja hallatszik, fojtott beszéd, aztán hosszú csend. Ha sokáig figyeled, ez a csend tele van titkos zúgással, mintha az örökkévalóságot hallanád. Néha éppúgy rémlett, mintha az otthoni malom gátja zúgna, ez a kedves kísérő zenéje gyermekálmaimnak. A víz zúgásából hirtelen kiválik ezer különféle emberi hang. Mind ismerős hangok. Figyeled... Most az egyik hirtelen éles, határozott lesz: édesanyád hangja, vagy néha egyik ismerősödé, akit már régen el is felejtettél... 85