Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)

1942 -1948

cébe. Itt voltak „a súlyos esetek". A zegzugos pincelabirintust géppisztolyos, szuronyos őrök őrizték. Az embert kézről kézre adták a tekervényes folyosókon. Betonlépcsőkön bukdácsoltunk, alagcsövek alatt bujkáltunk, míg odaértünk a 29-esbe. A betont ott már részben víz borította. Kinyílt a nehéz ajtó, aztán újra becsukódott... mögöttem! Vízben álltam. Rohadt pinceszag ütött meg. Előttem másfél méter magas fapriccs, alatta piszkos sötétség. A priccsre rozoga falétra vezetett. Fölkapaszkodtam, s ekkor láttam, hogy egy elég nagy pince penészes priccsén állok, ahol egymás mellett fekve elfért volna 25-30 ember. Magas aknanyílás vezetett az ajtóval szemben lévő fal fölött, azon szűrődött be némi fény. Csak álltam a fapriccsen és szinte féltem megmozdulni. A szívem üres volt, a fejem zúgott. így álltam ott, míg lassan sötét lett. Kinn a folyosókon néha-néha egy-egy távoli, súlyos ajtócsapódás hallatszott: „Átvettem". „A hatos átadja a hetesnek''. Aztán kísérteties csend lett.

Senki meg sem kérdezte, hogy vacsoráztam-e, vagy hogy vacsoráznék-e. Ezen az estén olyan nehéz volt a szívem, hogy az esti imádság is csak nehezen szakadt ki belőlem. Még ki kellett mennem. Tapogattam, leszálltam lassan a létráról, lábam beleloccsant a vízbe. Megvertem a börtönajtót.- Melyik az? Mit akar? - ordította egy dühös hang.

Végre kivezetett. A kanyargós folyosó végén egy bűzös lyuk volt: a WC. Mérhetetlen és halálos fáradtságot éreztem, mikor újra benn álltam a 29-esben. Milyen jó volna lehunyni a szememet és aludni, aludni és soha többé fel sem ébredni! Az első lakótársam az Andrássy út 60-ban, a vadász elmesélte nekem, hogy az egyik fogoly úgy végzett itt magával, hogy a magas priccsről fejest ugrott a betonpadlóra. Most eszembe jutott ez az eset.

84