Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)

1942 -1948

Ekkor kinyílt az ajtó. Az őr megszólalt:- Főtisztelendő úr, tessék, itt a szék. Üljön le gyorsan és pihenjen! És itt egy kis feketekávé. Tessék gyorsan meginni, míg nem jön senki.

Ránéztem a fiatal, falusi legény arcára, mint aki nem hallott jól. De máris alám dugta a széket és kezembe nyomta a katonacsajkát. Megittam a feketekávét, belesüllyedtem a székbe, s mintha valami láthatatlan, finom kéz végigsimított volna a szívemen, kibékültem a sorssal, emberrel, elaludtam. Az alvás egy pillanatnak tűnt, pedig majdnem négy órát, egy váltásidőt átaludtam.

Az őr felébresztett, a széket kihúzta alólam:- Miért nem áll egyenesen?! - ordította. Tudtam, hogy ez nem nekem szól, hanem ellenséges füleknek. Jött a váltás és a váltással új kihallgatásra vittek.

Ugyanabba a terembe vezettek, mint először. Éjfél után két óra volt, most nem irányították rám a fényszórót. Az ajtóval szemben, a nagy íróasztal mögött hárman ültek. Egy kövér, szemmel láthatólag zsidó ezredes és két ingujjas alak. Előttük az asztalon gumibot.- Most már hajlandó beszélni? - kérdezte tőlem a kövér ezredes. Nem feleltem rá semmit. Intett a két kövér pribéknek. Azok hozzám léptek és letépték rólam a ruhát. Ott álltam a fekete és fehér ruhám tömkelegében anyaszült meztelenül. Megint remegtem a belső fölindulástól, a kezemet önkéntelenül ökölbe szorítottam. Az egyik a gumibottal az öklömre csapott. Vártam, hogy üssenek. De nem tették. Csak odanyomtak arccal a falnak, és sugdosva beszélgettek. Aztán a kövér azt mondta:- Vegye föl a ruháit!

63