Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)

1942 -1948

Felöltöztem. Sok gomb letépve, a reverendámon egy hosszú szakadás. A kövér csöngetett. Levezettek.

Elmúlt megint egy nap. Este újra kihallgatás. A kövér egyedül volt, hangnemet váltott. Hellyel kínált meg, és azt mondta:- Nincs értelme a makacs hallgatásnak. Csak árt magának vele. Nézze, itt van a bizonyíték. Maga segítette át a Sulyok Dezsőt a határon, és mi tudjuk, hogy sokan mások is a szombathelyi szemináriumon keresztül kerültek nyugatra.

Fölsorolt sok nevet, köztük Peyert, Schlachta Margitot, Közi Horváthot, majd elém tett egy Svájcból küldött képeslapot, amit Sulyokné a lányának írt. A bélyeg alatt ott volt miniatűr írással a nevem és a szombathelyi címem.

Csöngetett, és egy mellékszobából bevezették Lukács Miklóst, Sulyokék rokonát, aki 1947 őszén nálam járt, hogy segítsem át a határon Sulyok lányát, s akit én visszautasítottam. Tehát a Sulyok-ügy. Részben megkönnyebbültem. Talán mégsem az oroszok állnak közvetlenül az elhurcolásom mögött. Legmélyebb és legnyugtalanítóbb érzésem mindig az volt, hogy az oroszellenes tevékenységem: az orosz atrocitásokról, elhurcolásokról és értékek elrablásáról nyugatra küldött titkos tudósításaim nyomára bukkanhattak.

Ami bántott, az a könnyelműség volt, amivel a már biztonságban lévők veszélynek tettek ki engem és azokat a szegény magyar diákokat, akik az én kérésemre, teljesen önzetlenül, hazafias alapon, bátran vitték át csónakon éjnek idején a menekülőket, és cipelték árkon-bokron keresztül a sokszor nem könnyű csomagokat. G. Pistára, S. Jancsira, K. Palira gondoltam, Lacira meg a többiekre mind, akik sohasem kérdezték, hogy mi lesz a jutalom, és akiknek sohasem volt nehéz és veszélyes semmi, ha segíteni kellett ott, ahol a szeretet parancsa

64