Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)
1942 -1948
radt volna abban a másik világban, amely elsüllyedt mögöttem... Örökre? Becsapódott az ajtó. Vakító fény öntötte el az egész lyukat. (A cella nem helyes kifejezés. Zárka a helyes!) Ekkor elborzadva láttam, hol vagyok: a padló, a falak emberi ürülékkel és száraz vérrel bemocskolva. Kerestem tisztább helyet a lábamnak. Fölhúztam a reverendámat és összehúztam a vállamat. Ez az embertelen aljasság magamhoz térített. Keserű undor fogott el és valami szörnyű, kemény szorítást éreztem a szívem táján. Fogaim között kicsúszott az undorító szó: „Patkányok!” Kalapomat mélyen a szemembe húztam, minden izmom és inam kegyetlenül megfeszült a küzdelemre. Jaj, csak nem gyöngének lenni! Állni, állni és a mocskos, piszkos falhoz hozzá nem érni! Állni! Ha kell, napokig is, és össze nem esni, be nem mocskolódni! Kívülről, a kémlelő nyíláson át csillogó szemek figyeltek: az őr. Az is ember szintén, és magyar. Vajon mit gondol ez most rólam? És ha gyűlöl, miért gyűlöl? Mit vétettem én ellene és mit vétettem azok ellen, akik ebbe a szörnyű lyukba taszítottak? Ha valaki ezt megmagyarázhatná?! Hosszú idő telt el. Már reggel felé lehetett, mert fölöttem újra finoman remegni kezdett a betonfal. Az utcán megindultak a villamosok. Szemem égett, lábam beledagadt a cipőbe. Váltogattam, úgy pihentettem. Már talán dél is elmúlhatott. Szájam száraz, keserű lett. Szemem minduntalan lecsukódott, fejem előrebukott. De újra fölriadtam: állni, állni! Imádkozni próbáltam. Milyen nap is van ma? Tegnap csütörtök volt, akkor raboltak el; ma péntek. A fájdalmas olvasót kellene imádkozni. „Aki érettünk vérrel verejtékezett." Órák telhettek el, én még mindig az első tizeddel kínlódtam. Fejem zúgott, hideg izzadtságcseppek gyöngyöztek le az arcomon. 62
