Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)

1942 -1948

- Ez az én káplánom, érte én felelek!

A csendőrtiszthelyettes éktelen káromkodásba kezdett.- Nem szégyell nagypénteken így káromkodni - szóltam rá. Nem eléggé sújt minket, magyarokat már eddig is az Úristen?- Az Isten? Ha van Isten, akkor nem veszett volna oda a fiam és az ország... Hagyjon békét! Mielőtt megdöglöm én is, kiirtom ezeket a partizánokat! - a hangja szinte sírásba fulladt.

Szíven ütött a háborúvesztés szörnyű tragikuma. Egyszerű kisemberek milliói marták egymást halálra a két táborban valami sötét, végzetszerű hatalomtól korbácsolva, miközben mindegyik azt gondolta, hogy helyesen cselekszik.

Közben valaki elfutott a közeli Mikes-kastélyba, hogy elhívja a Muravidéki Csendőrség parancsnokát. Az ezredes eljött, nagy nehezen sikerült neki kiszabadítani a káplánt.

Ekkor egy feldúlt arcú fiatalember húzott félre. Korongról jött és elmondta, hogy egy órával ezelőtt a Muraszombat és Csendlak között fekvő plébániaerdőben szörnyű dolog történt: A csendőrök agyonlőttek hét diákot. Két lány is volt még, de azokat mégis életben hagyták. A lelőtt diákok közül az egyik súlyosan megsebesült, de föltápászkodott, és négykézláb hazamászott Korongra. O mondta el, hogy mi történt.

Rögtön közöltem az ezredessel a szörnyű hírt. Mentegetődzött. Magát mentegette, nem a csendőreit. Követeltem a két diáklány azonnali szabadon bocsátását. Félt erélyesen és egyenesen szembehelyezkedni a csendőreivel, ezért arra kért, hogy küldjék el valakit a kastélyba, aki a parkon keresztül titokban a plébániára hozza a lányokat.

Boriskám (az unokatestvérem) ment el értük. Amikor bejöttek, a két lány beszélni sem tudott, csak remegett. Ebédet té25