Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)
1948 -1956
Tanakodtak, látták, hogy nekem egy vacak ruhám van, hideg is és sötét is van.- Na, tovaris!87 - nyújtja nekem a cigarettáját. Kivettem egyet, Adámnak is kínáltam, rágyújtottunk. Megint tanakodtak, majd mutatták, hogy „erre, ott van egy ház meg egy kis híd, ott át tudtok menni, mert a főútvonalon nem engednek benneteket." Meg is találtuk a házat, bent csak egy kis lámpa égett az elsötétítés miatt. Átmentünk a túlsó oldalra, és futni kezdtünk a sötétben a falu felé. Emberekkel találkoztunk, megmutatták az állomás irányát és siettettek, mert akkorra várták az utolsó vonatot Szombathely felé. Futottunk tovább, de sötét volt és ismeretlenség. Beszóltunk az egyik házba, ahonnan beszélgetést hallottunk, eligazítottak bennünket, rohantunk tovább. A vonat éppen elindult, amikor megérkeztünk. Kiabáltunk, ebben mások is segítettek. A vonat lassabban mozgott, felráncigáltak bennünket. Szombathely olyan volt, mint egy hangyaboly, pedig sötét és ködös volt az idő, csak árnyékokat lehetett látni. Biciklisek jöttek velünk szembe, ezek is mind forradalmárok voltak, és menedéket kerestek valahol. A városi csendőrlaktanyában egy orosz tankhadosztály állomásozott, amit mindig ki lehetett egészíteni háborús állományra. Az emberek tudták, hogy a páncélosok megmozdultak, ezért igyekeztek az utcákról eltűnni. Balogh Ádi szüleihez mentünk, kopogtattunk. Az egyemeletes házban kinyílt az egyik zsalugáter, kinézett Ádi édesapja.- Ki az? 87Elvtárs! 149
