Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)

1948 -1956

- Harangozó és Ádi! - mondtam. A fia meg sem tudott szó­lalni. Az apa bekiabált:- Édesanya, itt az Ádi! Lejöttek a sötétben, kinyitották az ajtót, és egymás nyakába borultak. Én csak álltam ott, felejthetetlen és megható pillana­tok voltak.- Meddig maradtak Szombathelyen?- Azon az éjjelen és másnap. Érkezésünkkor Ádiéknál éppen Mindszenty szózata hangzott a rádióból. Az egész ház ott volt. Hoztak tejet, kávét, mindent. Engem az egyik lakó magával vitt, finom ágyba fektetett, mert Ádiéknál nem volt annyi hely. Sajnos, a neveket nem tudtam megjegyezni, elfogyott az erőm. Lefeküdtem, kinyújtózkodtam és el is aludtam hamar. Arra éb­redtem, hogy valaki rázogat. Az asszony ébresztgetett:- Tisztelendő úr, keljen fel, itt vannak az oroszok! Hallottam is az ágyúlövéseket, a géppuska hangját. Kiugrot­tam az ágyból, magamra kaptam a börtönben sebtében felhú­zott ruhákat (a sajátunkat az őrök elzárták, szabadulásunkkor nem kerestük meg).- Most azonnal mennünk kellene! - mondtam Ádinak. Édesapja körülnézett az utcán. A harcok, a lövések miatt az utcán sem, a kerteken át sem indulhattunk el.- A pincében sok fűrészpor van, abban csinálunk búvóhe­lyet. Éjszakára maradjanak itt, aztán majd lesz valahogy - ta­nácsolta az egyik vasutas. Úgy is történt, csináltak helyet, adtak egy üveg vizet, valami ennivalót, és bemásztunk a fűrészporba. Kívülről eltakartak minket. Ott voltunk majdnem reggelig. Amikor elcsendesült a város, akkor az apa kiengedett bennünket. Persze minden pil­150

Next

/
Oldalképek
Tartalom