Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)

1948 -1956

- Nem, rosszul tudtam, az csak később volt.

Egyszer csak - anélkül, hogy mi tudtuk volna - a foglyok egy része eltűnt, tehát megfogyatkoztunk. Majd még egyszer, húsvét táján is, így kevesen maradtunk. Akkor jött egy orvosi bizottság Jászberényből. Az egyik orvos, aki tudta, hogy pap vagyok, azt mondta nekem:- Legyen nyugodt, erős szíve van magának, de azért engedje meg, hogy betegállományba tegyem.

Tüdő- és szívgyengének mondott, így kaptam egy kis tejet és jobb élelmet.

Amikor már szépen tavaszodott, május lehetett, hazaküldhettük a Vöröskereszt előnyomott lapját, amin a következő állt: „Itt vagyunk Magyarországon egy kis szanatóriumi kezelésen, üdülésen. Legyenek nyugodtak, jól érezzük magunkat. Nemsokára találkozunk. "

Sőt a következő vasárnapon meg is látogathatott bennünket egy hozzátartozónk, hogy az otthoniak meggyőződhessenek arról, valóban Magyarországon vagyunk.

Cellatársaimmal megbeszéltük, hogy mi nem írunk haza.- Micsoda szabotázs! Miért nem írnak? - háborogtak a börtön parancsnokságán.- Minket ártatlanul hurcoltak el hazánkból.

A többiek is bánták, hogy írtak. Ha szóltunk volna, ők is csatlakoztak volna hozzánk. Sajnos, nem tudtuk „végigkopogtatni" a cellafalakon elhatározásunkat.

Jött a látogatási vasárnap. Nem csak a hozzátartozók érkeztek meg, hanem olyanok is, akik eltűnt fiukról, családtagjukról akartak érdeklődni. Olyan háborús hangulat alakult ki Jászberényben, hogy a látogatók egy részét autóbusszal más találkozóhelyre vitték.

141