Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)
1948 -1956
Egy ilyen este jöttek el érte a politikai rendőrségről és elvitték. - A vitorlás így mesebeli sziget helyett, a Ljubljankaban (hírhedt moszkvai börtön) kötött ki vele. És ő úgy érezte, hogy belezuhant a sötét, feneketlen világűrbe. Szörnyű hónapok következtek, magánzárkával, egész éjjeli kihallgatásokkal, fenyegetésekkel, majd csábító ígéretekkel - „ha nekik szolgál..." Az őrület szélén állt már, amikor hosszú évek után újra elkezdett imádkozni... Nem is imádság volt ez, hanem egy fuldokló segélykiáltása. És mégis meghallgatásra talált. - Végtelen kimerülés után, egyszer csak nagy csendességet érzett a lelkében. Már nem félt, tudta, mit kell mondania. Kezdte egészében látni eddigi életét, botladozásait és mélységes vágy fogta el, kivetni magából mindent, ami mérgezte, és levetni mindent, ami szennyes volt. Megnyugvással tudott gondolni most szeretteire: feleségére és fiára is, akik számára mindig olyan kevés ideje volt. Minden este üzent nekik az imádság hullámhosszán, akármerre dobálta, vetette a könyörtelen sors és kapott megnyugtató visszüzenetet azokról is. - A jó Isten közvetítette. A vers vége a hazatérésről szólt, amit most már biztosan remélt. - És ha ott áll majd előttük és ha megnőtt fia - most már 13 éves - kutató, néma tekintetével kérdezi tőle: „Édesapa, mit hoztál?" könnyen leolvashatja az ő néma ajkáról a választ: „Csak magamat, de most már egészen..." 1955 szeptemberében váltunk el egymástól. Joachim Gauck-ot a vonat Kelet-Németország felé vitte, engem három hónapra rá a Vereckei-szoroson át Magyarországra. Ő sem, én sem térhettünk vissza szabad hazába. Ezért nem jött azóta semmi hír felőle. De én hiszem, hogy él és nem alkuszik sem a lelkiismeretével, sem mással. Mert ahhoz a szívós, csendes-ember fajtájához tartozik, akik tudnak hallgatni és mindent kivárni.80 80 Dr. Harangozó Ferencnek ez az írása (Remény és kétség közt) megjelent a müncheni Életünk című magyar nyelvű lapban 1980. január 10-én. 134
