Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)

1948 -1956

Az én időmben a szeminárium esténként állandóan tele volt ezekkel a menekültekkel. Volt úgy, hogy negyven gyermeket is bújtattunk. A menekülők között többnek már haja sem volt, mert az éhezés és a skorbut miatt kihullott. Arra gondoltam, mi lesz velük segítség nélkül. A civil ruháimat kiosztottam, és sokszor magam vittem át őket kocsival a határon. A kocsi minden éjjel bevetésen volt az erdőkön keresztül.

De nemcsak ez volt a bűnöm, hanem a Sulyok-ügy is. Sulyok Dezsőt nem így vittem át.

Kovács püspök úr üzent értem:- Ferikém, csak te tudsz segíteni rajtunk. Sulyok titkára járt nálam, elmondta, hogy a politikus életveszélyben van.- Életveszélyben van? Hát szégyelljék magukat az amerikaiak, az angolok, a nyugatiak, ha azt az embert, aki annyi szolgálatot próbált nekik tenni, nem tudják kivinni. Én nem látom be, hogy Sulyok képviselőn nekem kell segítenem. Egyébként is, ez veszélyes dolog - próbáltam elhárítani a kérést.

Püspök úr tudta, hogy igazam van. Sok nehézségünk adódott abból, hogy nem volt elég bátor ember. Meg is mondta: „Én nem vagyok hős, egy hetet sem bírnék ki a saját pincémben." Amikor baj volt, jószágigazgatója és tanácsadója, Sághy Elek révén a kőszegi missziós házba küldtük egy időre.

Sághy Lexi jó barátom volt, ő is kért, most az egyszer segítsek, a püspök úr ugyanis megígérte, hogy tesz valamit Sulyok Dezső érdekében.

Végül vállaltam. Azt tudtam, hogy nekem magyar területen nem szabad találkoznom Sulyokékkal. Átmegyek Kertesre - gondoltam -, temploma búcsújáró hely, ott fogok gyóntatni.- így is át lehetett járni akkor Ausztriába?- Igen. 1947. augusztus közepén még nem volt annyira zárt

114