Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)
1942 -1948
Elkészítettük az első bádeni fekhelyet. A börtöncella legtisztább sarka. A 18-asban nem cement, hanem kemény fal. De csak azért, mert ez az épület nem börtönnek készült, az oroszok alakították át annak. Azt mondják, azelőtt vasutasotthon volt. Milyen fölséges nyugágy! A rab maga alá teríti nyomorult nadrágját, társaival összebújnak és a felöltőkkel takaróznak. Nekünk, hármunknak volt - hála Istennek - két felöltőnk. Az én feketém, s az öreg pilóta zöld lódenja. A fejpárnának csodálatosan bevált a cipő. Puha is, meg nyugalmas is... „Majd az édes álom... Csak jaj!" Az orosz börtönökben éjjel csikorognak a zárak, viszik a rabot éjjeli kihallgatásra, és ilyenkor minden cella dermedten várja, mint közelednek a foglár csoszogó lépései, s mindenki megkönnyebbül, ha nem ő, hanem a szomszéd a soros. Ahogy távolodnak a foglár és az áldozat lépései, úgy enged a szív táján a szorítás, s a rab állati, meleg vackán olyan boldog sóhajjal ereszti álomnak a fejét, mintha a paradicsomban volna. A rab álmairól fejezeteket lehetne írni. Rendszerint otthoni tájakon jár. Sohasem esőben, mindig verőfényben. Mindig szerettei között és mindig szabadon. De a szabadság érzése kínos, mert attól fél, hogy álmodik, hogy nem igaz az egész. Aztán jön a keserves ébredés. Csak lassan enyésznek el a tündéri tájak, a szeretett arcok, csak lassan realizálódik a börtön. Ilyenkor jó volna meghalni. Reggeli árpaleves előtt benyitott a „sztarsi szerzsant"58 és cellánk padlóján kiborított egy vödör vizet. Piszkos rongyot dobott le, ezzel kellett feltörölni és a barasába csavarni a vizet. Ez volt a takarítás. Rohadt tőle a padló. Már két napja ettük az árpalevest és ittuk a teát, meg hordtuk ki fölváltva a barasát. A barasánál ügyeskedni kellett, mert ha 58 őrmester 109
