Kardos Klára (szerk.): A szegények orvosa. Batthyány Strattmann László (Eisenstadt, 1982)

za. A derű kimunkálásában segítségére volt egy időben legfiatalabb sógora, Max, amolyan titkárféle és útitárs mellette. Orvosa ajánlotta a 900-as évek elején említett kedélyválság idején, hogy egy ilyen vidám „sárgacsőrűt" vegyen maga mellé, aki gondolatait eltereli. — Szerette mesélgetm életének vidám epizódjait, diákköri csínyeit, szívesen és tehetségesen élcelődött önmagán. „Reménytelen szerelme", saját kifejezésével, a festészet volt, még olajképekig is elmerészkedett, és minthogy jó ízlésével maga is látta, hogy ezek bizony nem remekművek, nevetett rajtuk, s a gyerekeknek is szabad volt nevetni. Akkor is, ha a Papi lefordult a bicikliről. Humora mindig ízléses volt, gyermekded és finom. Ő is elmondhatta volna azt, amit halálos ágyán Ödön fia: „Ha tiszta a szívünk, tudunk élceiődni; én még odafönn is ékeket fogok gyártani, mégpedig tömérdek sokat." Ki ne kezdene kacagni, amikora P. Weiserről szóló füzetkében komoly és megindult méltatása közben egyszerre ilyesmire bukkan: „Mindig büszkén beszélt rendjéről, mintha minden személy szerint őt érte volna: ,Megint kiűztek bennünket X-ből' stb., és a többi páter hozzátette: és megsütöttek, felakasztottak." Egyenesen a heroizmusba nő fel ez a vidámság betegsége alatt: mihelyt a fájdalmak egy cseppet alább hagynak, szokása szerint máris viccelődik, kártyatnükköket csinál. És öt nappal halála előtt, a rák végső stádiumában, lánya, aki ápolja, föl jegyzi: estefelé egy kicsit jobban lesz, „vicceket csinált, és nagyon-nagyon helyes volt, megint olyan echt Papili" I

Az ember nagy vizsgája: a szenvedések. Batthyány élete külső események tekintetében kevés kivétellel aránylag simán zajlott le. Ami az aszkézist illeti, ezen a téren minden jel szerint józanul beérte azzal, amit az élet mindennapjai munkában, a napirend megtartásában és apró alkalmakban nyújtottak, — ebből pedig volt bőven. Társadalmi állása is nem egyszer hozott magával nemszeretem kötelességeket. Az őt jól ismerő P. Boegle Albert írja róla: „A társasági fecsegést nem szenvedhette, éppen így a dicsekvést sem, a hiúság semmi önmutogató fajtáját . . . Látogatásokat tenni kín volt számára, bár otthon remekül tudott bánni a vendégekkel. Azután gyűlölt minden közönségeset, a hangos hahotázást, az evésről folyó tárgyalást vagy közönséges megnyilvánulásokat. Ilyenkor az ember észrevette kolerikus vérmérsékletét, amelyet különben teljesen hatalmában tartott." Berta Scotti szerint: „Társaságok és világfiak untatták. Sőt az volt a híre, hogy unalmas ember, — ami felesége hatására javult, azután a növekedő gyerekek kedvéért áldozatot hozott, és inkább látott társaságot vendégül." Egy másik barátja: „Magas társadalmi helyzetének kötelezettségeit bizonyára inkább tehernek érezte, de mindenben lelkiismeretesen teljesítette őket, már csak annak tudatában is, hogy annyi ember szeme előtt felelős: milyen példát ad." —

51