Géfin Gyula (szerk.): A szombathelyi egyházmegye története II. 1777-1929 (Szombathely, 1929)

Negyedik rész: Adatok a Szombathely-egyházmegyei papság működésére vonatkozólag

vállalta s hűséggel szolgálta 25 éven át minden fizetés, minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül. Az irodalomtörténet nagyjai, az akadémia kiválóságai közül számosán köszöntötték benne egykori tanárukat s mindenkori mesterüket. Frankenburg Adolf, Hoffmann Pál, Hollán Ernő, Horváth Boldizsár, Nagy János, Ney Ferenc, Rózsay József, Szenczy lnne és Udvardy Ignác, az Akadémiának megannyi tagjai, s Szenczy Ferenc csak néhány nagyobb név az ő diákjai sorából. Aki az ő tanítványa volt, az élvezhette a szép előadásokat, de dolgoznia is kellett. Hogy diákjai az önálló munkálkodásban mielőbb jártasságra tegyenek szert, megszervezte a Magyar Nyelvgyakorló Egyesületet, s ezzel megvetette alapját a tavaszi rügyeket fakasztó önképzőköri életnek.

Tanárkodása alatt a ranglétrán nem nagy léptekkel haladt előre. 1837-ben szentszéki ülnök lett s Vasvármegye táblabírája. 1839-ben pedig kezdettől fogva tanártársát s 20 éven át rektorát: Dr. Horváth Ferencet váltotta fel a líceum igazgatói székében. Szerény ember volt nagyon, nem vágyott kiilsőséges kitüntetésekre, mindig tökéletesebb munkára tanítványainak megértő és hálás szeretete sarkalta.

1847-ben a székesegyház kanonokjává nevezték ki. Nem szívesen hagyta ott a katedrát, hisz úgy érezte, ő még sokat, nagyon sokat tudna dolgozni ott. A 35 éves tanárkodásban nem merült ki, még mindig munkabíró ember volt. Használhatóságát igazolja az a tény is, hogy a kitüntetések sorra érik. 1858-ban megkapta a monostori c. apátságot, 1858-ban általános püspöki helynök lett, ő lett a káptalan nagyprépostja s 1868-ban bosoni c. püspökké nevezte ki a király. Szenczy, majd Szabó Imre püspöknek segítőtársa és első tanácsadója volt mindenben. Mikor 1871. június 28-án rokonlátogatás közben Nagykanizsán váratlanul meghalt, a jó Bitniez bácsit, ahogy kortársai nevezték, sokan megkönnyezték, mert sokat vesztetek benne.

81 esztendős életéből 52 évet irodalmi munkásságban töltött el. A tollforgatást korán kezdette meg. 1819-ben jelent meg első értekezése: A Vas- és zalamegyei tótokról, melyben a dunántúli vendek történelmi és nyelvészeti múltját fejtegette. A kedvezően fogadott értekezés sikere további munkára ösztönözte. Sorban jelennek meg munkái: Tentamen publicum e mathesi adplicata. Sabariae, 1820. Tentamen publi-376