Püspöki körlevelek 1945 (Szombathely, 1946)
V VIII. Tisztelendő 1125. sz. Főpásztori szózat, építő munkánkról, „Áldott legyen az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, ki megvigasztal minket minden szorongatásunkban, hogy mi is megvigasztalhassuk azokat, akik bárminemű szorongatásban vannak, azzal a vigasztalással, mellyel minket is megvigasztal az Isten. Mert amint bőven van részünk Krisztus szenvedéseiben, úgy bőven van részünk Krisztus által a vigasztalásban is." (II. Kor. 13-5) — Ez az első szavam Tisztelendő Testvérek, amikor hosszabb hallgatás után ismét szólhatok hozzátok. Bár az egyházmegye minden részéből még nem kaptam kimerítő és átfogó jelentéseket, de az eddigi értesüléseim szerint a jó Isten templomainkat, papjaimat és híveimet megmentette a pusztulástól. Sok szenvedésen, szorongatáson estetek át, de lelketekben élt Szent Péter szava: „Ne ütközzetek meg az égető szorongatáson, mely a ti kipróbáltatástokra van rajtatok, mintha valami új dolog történnék veletek; hanem örüljetek, ha Jézus szenvedéseiben résztvehettek, hogy az ő dicsőségének kinyilatkoztatásában is vigadva örvendezzetek". (I. Pét. 412-13) — És a megpróbáltatásban megálltátok helyeteket. Az isteni Jópásztor példájára hűségesen együtt maradtatok híveitekkel, megosztottátok velük a szenvedéseket, nélkülözéseket. Jelenlétetek oltalmazta a védteleneket. Vigasztaló szavaitok, példás helytállástok bizonyára felejthetetlenül él híveitek lelkében. Erősen hiszem, hogy ez volt az Űr Jézus szenvedésében való résztvételünk és bizakodva remélhetjük, hogy nyomában a krisztusi béke áldása fog fakadni földünkön. Építeni a romok felett. Assziszi Szent Ferenc hivatásának keresése közben kapja az isteni figyelmeztetést a san damianói feszülettől: „Menj, Francesco és állítsd helyre hajlékomat, mely mint látod, összeomlással fenyeget." És a Poverello nem sokat gondolkozott, hanem szószerint vette a parancsot és építeni kezdte a düledeZő templomokat. Lelkében azonban mind jobban kivilágosodott és a Testvérek! maga nagyságában állt előtte a feladat: az Isten országát kell építeni apostoli élettel és munkával, Vox temporis, vox Dei! Nekünk nem a damianói feszületről, hanem a jelen idő minden eseményeiből szól az Ür: menj és építsd fel hajlékomat, amely megsérült, düledezik, romokban hever. — Ezt mondja nekünk a megsérült templom, a díszeitől megfosztott oltár. Erről beszél híveinknek szenvedése, néma, talán rosszul értelmezett szégyenkezéssel eltitkolt fájdalma. Sokszor járunk romok között és nem tudjuk, hogy nyílik-e virág a romok felett?! Most ne tépelődjünk, hanem a jó Isten kegyelmében bízva asszisziszentferences buzgósággal kezdjünk neki a munkának. Ha valamikor, akkor most jött annak az ideje, hogy lelkipásztori munkánkat szellemében, irányában, tartalmában és kivitelében teljesen az evangéliumhoz igazítsuk és az Emberfiának programját szóról-szóra valóra váltsuk: „nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és váltságul adja életét sokakért“. (Mt. 2028) Soha annyira nem volt szükségünk az isteni Mester életének minél mélyebb átelmélkedésére, mint napjainkban, amikor nagy átalakuláson megy át az élet és súlyos feladatok elé állítja a lelkipásztort. Anyaszentegyházunk történelme bizonyítja, hogy a történelmi átalakulások idején mindig az isteni Mester hűséges követése segítette át a lelkipásztori munkát és teremtette meg a békés életlehetőséget. Gondoljunk csak a Poverello történelmi hatására, amit azzal ért el, hogy életét és apostoli munkáját egészen betű szerint igazította az evangéliumhoz. Az idő szavában Isten szava üzen nekünk és kívánja, hogy papi életünk és munkánk egészen az evangélium szellemében történjék. A lelkipásztori munka most két fő irányban haladjon. A hitbuzgalmi munka. Az első munkaterület a hitbuzgalmi síkon haladjon. Az előttünk lepergő történelmi események mindennél jobban bizonyítják, hogy a legnagyobb érték szá-