Püspöki körlevelek 1939 (Szombathely, 1940)
1 1 V. 539. sz. XII. Pius pápa trónralépése. Krisztusban Kedves Híveim! „Nagy örömet hirdetek nektek: Van pápánk: Pacelli Jenő, a római Szentegyház bíborosa, aki a Pius nevet vette fel". Ezekkel a szavakkal adta tudtára az első bíborosszerpap március hó 2-án délután a római Szent Péter téren várakozó sokaságnak, hogy a kát. egyház árvasága megszűnt, és a következő pillanatban a táviró, távbeszélő és rádió az egész világnak megvitte az örömhírt, hogy Szent Péter 261-ik utódja, Krisztus Urunk 262-ik földi helytartója elfoglalta a világ legmagasabb trónját. A Szent Péter téren várakozó százezrek lelkes ünneplésébe rövid néhány órán belül belekapcsolódott a világegyház közel 400 millió katolikusának köszöntése. Közel 400 millió szív dobbant össze alázatos imádságban és kért áldást XII. Pius pápára. Mi az oka ennek az örömnek, ennek a lelkes ünneplésnek? Ki, vagy mi a mi szemünkben, a mi számunkra XII. Pius? Ha erre a kérdésre helyes feleletet akarunk adni, vissza kell mennünk a múltba. Évszázadokat, sőt majdnem kétezer évet kell visszaforgatnunk az emberiség történetének lapjain. Vissza kell mennünk abba az időbe, amikor még itt járt a földön az Üdvözítő. Oda kell mennünk a Genezáret tava partjára Caesarea városának határába és végig kell hallgatnunk azt a párbeszédet, mely ott az Üdvözítő és tanítványai között egy napon lefolyt. „Kinek tartják az emberek az ember fiát?" — kérdezte az Üdvözítő tanítványaitól. És azok feleltek: „Némelyek keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások Jeremiásnak vagy egynek a próféták közül" — mondották. Ebben a feleletben volt valami lehangoló. Az Üdvözítő akkor már két esztendeje járta Palesztina városait és falvait. Akkor már két esztendeje tanított olyan bölcseséggel és hatalommal, amilyennel előtte senki sem szólt az emberekhez. Akkor már két esztendeje művelte nagyobbnál nagyobb csodáit annak bizonyítására, hogy ő az oly régóta és oly epedve várt Messiás, és mi volt az eredmény? Az emberek találgatták, hogy ki lehet ez a csodálatos ember. Lehetetlennél lehetetlenebb dolgokat találtak ki, csak éppen egyet nem akartak elfogadni: azt, hogy aki azt a boldogító evangéliumot hirdeti, aki azokat a csodákat műveli, az a paradicsomi ígéret beteljesülése, a prófétáktól hirdetett szabadító, az Emmanuel, Istennek földre szállt Fia. Mikor az Üdvözítő két évi működésének ezt az eredménytelenségét látta, azokhoz fordult, akik az elmúlt két esztendőben állandóan mellette voltak, akik minden szavát hallották, akik minden csodáját látták, akiknek őt legjobban kellett ismerniök. „És ti kinek tartotok engem?" —1 kérdezte tőlük. És akkor a 12 közül megszólalt az egyik: Simon, Jónás fia, az egykori galileai halász. „Te Krisztus vagy — mondotta —, az élő Isten Fia". És akkor felragyogott az Üdvözítő szeme. Tehát mégsem volt hiábavaló, mégsem volt eredménytelen a munkája. Van valaki, aki ismeri őt, aki megismerte őt: Simon, az egyszerű, tanulatlan galileai halász. És akkor az Üdvözítő olyasmit mondott annak az egyszerű, tanulatlan galileai halásznak, ami őt szinte végtelen magasságba emelte. „Boldog vagy Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér jelentette ezt ki neked, hanem Atyám, aki a mennyekben van. Az emberek szemében te csak Simon vagy, Jónás fia, egy igénytelen halász, de én, az Isten Fia olyan méltóságra emellek és olyan hatalommal ruházlak fel, amelyhez nincs hasonló a földön. Te Péter vagy, azaz kőszikla, és én erre a kősziklára építem az én egyházamat és a pokol kapui nem vesznek rajta erőt. És neked adom át a mennyek országának kulcsait; amiket megkötsz a földön, meg lesznek kötve a mennyekben is és amiket feloldasz a földön, fel lesznek oldva a mennyekben is". Nem tudom, hogy mit érzett Péter abban a pillanatban: átérezte-e méltóságának és hatalmának nagyságát, csak azt tudom, hogy mikor egy évvel később a feltámadt és a földről T T ‘
