Püspöki körlevelek 1939 (Szombathely, 1940)
- 20 így szokták ábrázolni a királyokat és diadalmas hadvezéreket. Ez illik hozzájuk. A fehér ló szép is, ritka is. Azért kapcsolja össze nemcsak a festők fantáziája, hanem a mienk is azokkal, akik kiválnak az emberek közül, akik fölöttük állnak méltóságban és hatalomban. Egy római hadvezért, aki diadalmas csaták után hadserege élén százezrek üdvrivalgása között felvonul a Capitoliumra, el sem tudunk képzelni máskép, mint fehér lovon ülve vagy fehér lovaktól vont diadalszekéren állva. Amint Árpád vezért sem tudjuk elképzelni máskép honfoglaló serege élén, mint fehér lovon. Fehér lovon ül Hunyadi János, mikor nyert csatákból hazatér; fehér lovon ül Mátyás király, mikor bevonul az elfoglalt Bécs városába; fehér lovon ül a mesebeli királyfi, aki sárkányokkal viaskodik jövendő párjáért, a kis pásztorleányért vagy az elvarázsolt kírályleányért. Fehér lovon! így ábrázolják a diadalmas hadvezéreket és királyokat. Csak ábrázolják őket így? Nem! Parádés felvonulásokon így is járnak. Fehér lovon ül a látomás Krisztusa is, mert ő is király és ő is győzelmes csatából tért vissza oda, ahonnan jött. Legyőzte ellenségeit, akik keresztre juttatták; legyőzte a világ fejedelmét és diadalmasan vonult be az égbe. „És aki a fehér lovon ült, Hűségesnek és Igaznak hivaték, és igazságosan ítél és harcol" — mondja az apostol és evangélista. Ilyen volt földi életében: hűséges és igaz. Mikor az utolsó vacsora után kiment tanítványaival az Olajfák hegyére, nyugodtan elmondhatta, hogy akiket a mennyei Atya rábízott, azokat hűségesen megőrizte mind. Nem veszett el közülük senki, csak a kárhozat fia. Az sem rajta múlt. Ő megtett mindent a megmentésére. Éppen olyan szeretettel és türelemmel tanította és nevelte, mint a többieket. Az utolsó pillanatban is óvta, figyelmeztette. Csak mikor látta, hogy minden fáradozása hiábavaló, akkor mondta neki: „Amit tenni akarsz, tedd meg gyorsan!“ És mikor a kereszten függött és visszatekintett a földön eltöltött 33 esztendőre: a betlehemi csodálatos éjtszaka óta eltelt napokra, a szavakra, amelyeket mondott, a tettekre, amelyeket véghezvitt, nyugodtan mondhatta: Consummatum est“, mindent megtettem, Atyám, amit kívántál tőlem, „a te kezeidbe ajánlom lelkemet". Ilyen azóta is: hűséges és igaz. Megtartotta, amit ígért: nem hagyta árván övéit; az Oltáriszentségben ma is köztünk él, velünk van, és velünk van az, akit megígért: az ő kegyelmeinek kiosztója, a Szentlélek. Az elmúlt 1900 esztendőben sokan hagyták el őt azok közül, akik őt megismerték és egy ideig vele járták az élet útját; sokan kiáltattak feléje „feszítsd meg"-et azok közül, akik előbb hozsannáztak neki; ő nem hagyott el soha senkit. Ő mindig a jó pásztor volt, aki a tövisek közé is elment keresni az eltévedt bárányt, a jóságos atya, aki tárt karokkal fogadta a tékozló fiút is. Minden szava szent és minden ítélete igazság. „Szeme olyan mint a tűznek lángja" — írja róla Szent János. Micsoda csodálatos valami az emberi szem! Nemcsak a szerkezete miatt, hanem a benne rejlő erők miatt is! Mi mindent tudnak a szemek kifejezni: örömet, bánatot, dicséretet, korholást! Tudnak melegen simogatni, bíztatni, felemelni, lesújtani. Gondoljunk csak az édesanyánk szemére! Mennyi jóság, mennyi elismerés, mennyi vigasztalás sugárzott vagy sugárzik felénk egy-egy tekintetéből! És hogyan tudott vagy tud büntetni egyetlen tekintetével! Minél nagyobb hatalom van valakinek a kezében, annál nagyobb erő van a szemeiben: annál magasabbra tudnak emelni és annál mélyebbre tudnak lesújtani. Krisztus szeme Szent János látomásában olyan mint a tűznek lángja. A tűz világít, melegít, gyújt, éget. Ilyen Krisztus szeme is. Tekintete behatol a lélekbe, világosságot gyújt benne, szeretetre gyullasztja. Néha melegen simogatja a lelket, máskor égő fájdalmat okoz: felkavarja, nyugtalanítja. Ezekből a szemekből esett valamikor egy sugár Mária Magdolnára. A belőlük kiáradó erő vonzotta, hívta, amíg oda nem borult a lábai elé, hogy a bánat könnyeivel öntözze őket. Ezek a szemek néztek egykor Péterre a főpap udvarán, mikor annyi fogadkozás után háromszor tagadta meg Mesterét. Szemrehányó, szomorú tekintetük égette az apostol lelkét: elhagyta a reá nézve olyan végzetes helyet és keservesen sírt bűne, botlása fölött. Ezek a szemek látták meg egykor a házasságtörő asszony bánatát, a naimi özvegy fájdalmát és ezek simogatták vigasztalva, bátorítva, gyógyítva a szenvedők ezreit. Ezek a szemek néznek le most is világítva, melegítve,
