Püspöki körlevelek 1933 (Szombathely, 1934)

visszatekintés kell, hogy legyen. Kilátás: mert az ilyen alkalomból a világapostolkodás gondolatának tovább terjeszkedő drága vetése a keresztény lelkiismeretekben a legjobb gyümölcsöt érleli, amely a már szerencsésen előrehaladó szervezkedést előbbreviszi és az együttműködésnek új, az idők változó követelményeihez alkalmazkodó útját mutatja. Visszatekintés: mert az ezen a napon tettre serkentett hívőknek serege a gazdag aratást, amelyet apostoli működése mezejéről gyűjtött, hazaviheti.

Ennek a missziós napnak ünneplését célzó felfrissített buzgóságnak mindig eleven indítékai minden figyelmes kereszténynek lelkében kell, hogy éljenek. Elegendő tehát, hogyha az apostolkodás különféle feladatai közül csak a keresztény, emberi és kulturális feladatokra mutatok rá, amiből ki-ki levonhatja a végső következtetést, hogy szent kötelessége hathatós toborzással és együttműködéssel közreműködni e nap sikerében.

*

Ez a missziós nap előkészítése keresztény szempontból isteni szükségesség, melyet az Ur Krisztus a földtől való búcsúzásának ünnepélyes órájában világosan megerősített. Az „Elmenvén, tanítsatok“, nem tanács, hanem kifejezett parancs, amely egy jelentős egyházi írót erre a kijelentésre ragadtatott: „Aki az evangélium egyetlen szavát földre ejti, éppoly bűnös, mint az, aki a konszekrált ostyának egy részecskéjét ejti el“.

Misszionáriusaink, bárhol volt hazájuk s bármily nyelvet beszéltek is, mindenkor alázatosan fogadták és valósították meg a Mester végrendeletét, nagy fáradalmak közt verítékkel, vérrel és könnyel járva az evangéliumi hódítás terhes útját. Nevük kitörölhetetlen betűkkel van Isten örök könyvében s a kereszténység történetében feljegyezve és oly fényben ragyog, amely annál szebben és vakítóbban világít, minél jobban távodolik forrása. És ma, — amikor azt állították, hogy az Egyház kezd veszíteni életerejéből s már nem aranyozza be az első nemzedék hősiessége, — mint egy nyiladozó hősi tavaszban akadnak harcosok, akik a misszió terén a hit régi hirdetőinek tetteit újítják meg.

Magasztos áldozatuk emlékezetünkbe idézi Ozanam Frigyes ide illő szavait: „Nem szabad engednünk, hogy a hívek tétlenül nézzék, hogyan szaggatják szét a hitetlenek országaiban misszionáriusainkat a vadállatok, hogy kínozzák őket halálra a fáradalmak és a bennszülöttek fanatizmusa“.

*

Emberi szempontból ez a missziós nap a valódi és igazi összetartozásnak ünnepélyes elismerése. Néhány „tudós“ és bizonyos érdekcsoportok nagyon átlátszó és önző okokból kísérletet tettek, hogy közös származásunknak tudatunkban gyökerező érzését kiirtsák és ezzel igazolják a rabszolgaság, a kényszermunka és az alacsony műveltségű népek kizsákmányolásának szükségességét. Az Egyház mindezeknek a kísérleteknek leghatározottabban ellenszegült. A katolikus missziók adják meg az általános testvériség eme tagadásának a legméltóbb és legbeszédesebb feleletet.

A missziók valójában igen nagy áldozatot hoznak anyagi eszközökben is, de legfőbbképpen lelki és erkölcsi erőkben, egyedül azért, hogy' elvigyék a legtávolabbi, legvigasztalanabb emberek számára az irgal-