Püspöki körlevelek 1926 (Szombathely, 1927)
III. 1916. sz. Assziszii Szent Feren centenáriuma. Az idei év Assziszii Szent Ferenc halálá- I cnak hétszázadik fordulója. Ebből az alkalomból XI. Pius pápa Őszentsége folyó évi április 30-án Rite expiatis kezdetű körlevelet intézett a katolikus világ összes püspökeihez. A körlevél gondolatait azzal a szándékkal közlöm Kedveltségiekkel, hogy azokat az évforduló alkalmával lelkipásztori munkájukban értékesítsék. Az elmúlt szentév sok lélekben ébresztette fel a tökéletes élet vágyát. Ennek fokozására kiválóan alkalmas Szent Ferenc életének és emlékének felelevenítése. Szent Ferenc egyéniségében annyi a lelkeket megkapó, elbájoló vonás, hogy még a katholikus életfelfogással ellentétes irányok is a maguk javára igyekeznek kihasználni őt. Szent Ferenc nagysága és hatásának titka abban van, hogy ő az evangélium szellemének legtisztább megtestesítője. Ő maga a nagy Király követének mondta magát; kortársai úgy néztek rá, mint j újból megjelent Krisztusra. A szenteket öszszehasonlítgatni helytelen dolog. A szentség forrása Isten, aki minden szentet sajátos miszszióval állít bele a világba. De ilyen .értelemben nem vakmerőség azt mondani, hogy a szentek közt ő az, akiben Krisztus vonásai és az evangélium szerinti élet legtökéletesebben tükröződik. Ezért lehet róla mondani, hogy nemcsak saját korának volt apostola, hanem a minden időre szóló apostolkodás, az „actio Catholica“ mestere és égi pártfogója. Szent Ferenc nehéz idők szülötte. Voltak a hitéletnek nagy fellángolásai, mint a keresztes hadjáratok, de nem hiányoztak a kor nagy bűnei sem. Hamis prófétákban nem volt hiány. A tekintélyrontás élére a császár állott, aki dacolt a pápával és az egyházi büntetéssel. A hatalmasok egymással versengtek, de a gyengét közös erővel tiporták porba. Az állami és társadalmi élet ellenségei a magántulajdon, a családi élet ellen uszítottak. Az anyagi javakat mint aranyborjút táncolták körül; az önzés erénynek látszott; a szegénységet megvetették, az irgalmat nem ismerték. Az evangélium szelleme elhalaványult; Krisztus szeretete kiszáradt a szívekből. Ezt a korszellemet kellett Szent Ferencnek meggyógyítani. És megtette. És pedig egyetlen eszközzel: az evangélium ruhájába öltözködött. Mint gondtalan, gazdag ifjú, énekszóval járta be a várost, de szívében mindig tiszta volt s amit a modern, ledér élet dicsérői pazarlásnak, könnyelműségnek Ítélnek nála, az az életet megrontó gazdagság megvetésének még fejletlen, de már fakadó virága volt. Asszisziben szentmisét hallgat, az evangéliumból felismeri hivatását: az evangélium szerint élni és Krisztusnak szolgálni, ez az egy szükséges. Krisztushoz hasonlónak lenni, ez volt az egyetlen törekvése. És hasonlóvá lett a szent kereszt hordozása és erényei által. Méltán mondja róla Celanói Tamás: „Ragyogott, mint a fénylő csillag az éj homályában s derengő hajnalként borult a sötétség fölé.“ Erényei közt első helyen díszük a szegénység szeretete. Bár természettől fogva mély részvéttel volt a szegények iránt, igazában az ő imádott Mesterétől tanulta meg, aki „gazdag lévén, tiérettetek szegénnyé lett, hogy az ő szegénysége által ti gazdagok legyetek.“ (Kor. II. 8, 9.) Ezt a szegénységet úrnőjének nevezte, költői szavakkal megénekelte. Rendjének alaptételévé a szegénységet tette. Ezzel a I szent [szegénységgel mentette meg korát attól, hogy minden érzésével a földiekhez tapadjon. Korunk gyermeke is tanuljon tőle. A szegénység ikertestvére volt Szent Ferencnél a mélységes alázatosság. Nem bánta, hogy bolondnak, bűnösnek nézték, csak használjon vele. A papi méltóságot sohasem vette fel; rendjét a „kisebb testvérek“ rendjének nevezte; saját testvérei közt inkább akart engedelmeskedni, mint parancsolni. Jogtalanul mondják róla, hogy az egyházi tekintéllyel szemben a vallási szabadosság hirdetője volt. A pápa jóváhagyásával indult munkájára és végrendeletében megparancsolta fiainak, hogy mindig a római Szentszéknek engedelmes alattvalóiként tartsanak ki a hitben és az evangélium szellemében. Valóban „vir Catholicus et apostolicus!“ Tisztalelkű volt, még ifjúkorának mulatozásaiban is. Később pedig folytonos önsanyargatással óvta a tisztaság drága virágát. Szerette embertársait, irgalmas szamaritánusként azokat kereste folyton, akiket betegsé-
