Püspöki körlevelek 1916 (Szombathely, 1917)

— 82 — és rendeletek csak vezetékek arra, .hogy az áram ereje: Isten akarata mindenhová eljusson. „Ezért jegyezd meg jól — szól tovább a királyhoz az egyház —, hogy minden hatalom Istentől van, akinek kegyelméből a királyok uralkodnak és a törvényhozók igazságot határoznak. Te pedig a rád bízott nyájról magának Istennek fogsz számat adni . . . Az igazságot, mely nélkül semmi társadalom fenn nem állhat, rendületlenül fogod szolgálni. . . Az özvegyeket, kisdedeket, szegényeket és gyengéket az elnyomatás ellen meg fogod védeni; jótéteményeid gyümölcsét pedig nem a földön, hanem a mennyben fogod keresni.“ *) Nagy feladat, isteni feladat; isteni erő kell hozzá. Krizmával keni fel ezért az egyház a királyt; mint ahogy krizmával keni meg a gyermeket a keresztségben, az ifjút a bérmálásban, a papot az egyházirendben, hogy az erősséget jelentő szent olajjal az isteni kegyelem erejét árassza 'a király szivébe, mely szív az isteni szívhez hasonlóan kincsesháza legyen az isteni erényeknek: a jóságnak és szeretetnek, az igazságnalc és könyörületnek. Imádságában az egyház királyi lelkűidet kér a király számára. Királyi lelket! amely szerető és hűséges legyen az ő nemzetéhez; vitéz és békérehajló ellenségeivel szemben; bölcs és jóságos alattvalói iránt. Királyi lelket, hogy legyen a szent hitnek buzgó és bátor védelmezője, Isten áldott nevének dísze és dicsősége. A királyt kard illeti. Megszentelt kardot ad tehát az egyház a király kezébe, „hogy az özvegyeket és árvákat megvédje; megújítsa azt, ami elpusztult; megtartsa azt, amit megújított; az igaz­ságtalanságot üldözze és megerősítse a jót s ezt cselekedvén, az erények győzelmeiben dia­dalmas lehessen.“ j) És a király a neki átadott karddal négyszer vág a világ négy tája felé, jelezvén ezzel, hogy az országot s benne mindazt a szépet, nemest és jót, ami az országot hazává, a boldogság otthonává teszi, bármerről jövő ellenséggel szemben megvédel mezeudi; s hogy az a szentelt kard nem az erőszaknak, hanem , a védelemnek kardia lesz, mely nem akar sebeket ütni, hanem a sebektől és fájdalomtól akarja megszaba­dítani mindazokat, kik az ő országában vaunak. Az egyház főpapja és a nemzet képviselője együttesen teszik fel a király fejére Szent István koronáját. A mi legdrágább kincsünket, melynek arany tükréből ezer évnek öröme és búbánata ragyog felénk. A szent koronát, melynek ékköveiben édes magyar nyelvünk csodás szépsége, hőseink vitézsége, történetünk és hagyományaink édes-bús emlékei fénylenek ezer évnek ködös fátyolán át. A szent koronát, amelynek arany abroncsa átfogó kapcsa, átölelő karja mind­annak, a mi a hazában magyar, bárminő nyelvű, bármilyen vallásu legyen is; amely átfog és átölel mindent, amit a magyar föld érint: bölcsőt és templomot, házat és sirhalmot egyaránt. Mily vigasztalhatatlan volt a nemzet, midőn e szent ereklyét elvesztette s mily boldog, midőn azt újra megtalálta ! És ki adta a magyar nemzetuek e drága kincset, e szent ereklyét? Az, akinek ma névnapja van; az egyház feje: II. Szilveszter pápa. Ő küldötte azt Szent Istvánnak, az apostoli címmel együtt, mely ajándékhoz később a bizánci császár egy másik koronát is küldött. E kettős koronából áll a mai szent korona; Nyugat és Kelet ajándékából, jelképéül annak, hogy Magyarországban Nyugat és Kelet kultúrája egyesült önálló és független hatalommá, mely védőbástya­ként állván Kelet és Nyugat között, elég erős legyen saját függetlenségének megvédel­­mezésére, szabadságának biztosítására is. Nem dísz, nem királyi ékesség tehát nekünk az a szent korona, hanem a leg­tisztább forrás, amelyből nemzeti és alkotmányos életünk csodás erejű vize fakad. Együtt isznak e forrásból király és nemzet. S mikéat a viz két elemből áll s csak e kettő egyesüléséből származik az életfenntartó viz, azonképen a szent koronában egyesült király és nemzet; együttes, közös akaratukból fakad nemzeti életünk fenntartó ereje, áliami életünk elpusztíthatatlan hatalma.

Next

/
Oldalképek
Tartalom