Püspöki körlevelek 1902 (Szombathely, 1903)

— 2 —

ez a jelen időben a legeslegszükségesebb. Csakugyan, ki ne tudná, hogy az ellenséges erőknek mily messze elterjedt összeesküvése dolgozik manapság azon, bogy Jézus Krisztus nagy müvét megdöntse és megsemmisítse az által, hogy határt nem ismerő makacssággal elpusztítani próbálják az értelmi rendben a mennyei tanok kincsét és aláásni az erkölcsi rendben a legszentebb és legüdvösebb intézményeket? Hisz ti magatok kézzelfoghalólag látjátok ezeket a dolgokat naponkint; hiszen ismételten nyilvánítottátok előttünk aggodalmaitokat és gondjaitokat és felpanaszoltátok az előítéletek, hamis rendszerek és tévedések tömegét, melyek akadálytalanul terjesztetnek a népsokaságban. Mennyi kisértés fenyegeti mindenütt a hivő lelkeket! Mennyi akadálylyal igyekeznek napról-napra az egyház jótékony működését gyöngíteni és lehetőleg tönkretenni! És hogy a kárt gúnynyal is tetézzék : ugyanannak az egyháznak vágják szemébe azt a vádat, hogy régi erejét visszanyerni és a viharszerüen ránk törő szenvedélyeket, melyek mindent végső pusztulással fenyegetnek, megzabolázni nem tudja. Szívesen szólnánk hozzátok, tisztelendő testvérek, valami örvendetesebb és az örvendetes alkalomnak, mely szólásra késztet, megfelelőbb dologról. De ezt nem engedik sem az egyház nehéz szorongatásai, melyek sürgetően kívánják az orvoslást, sem a mostani társadalom helyzete, mely midőn a nagy keresztény elvektől elfordulván, már is súlyosan beteg, erkölcsileg és anyagilag még rosszabb állapotnak néz elébe, mivelhogy a Gondviselésnek a történelem által bizonyított törvénye-, hogy a nagy vallási elveket nem lehet lábbal tiporni anélkül, hogy az állami jólét alapjait alá ne ássák.

Hogy ily körülmények közt korszerű módon erővel, bátorsággal és hittel újra felfegyverezzük a lelkeket, hasznos dolog, ha a háborúságot, mely az egyház kárára kitört, annak eredetében, okaiban és különböző alakjaiban szemléljük, annak szomorú következményeit kiemeljük és azok orvosságait megjelöljük. Szóljon tehát — bár megismételve olyan dolgokat, melyeket már másszor is mondottunk. — hangosan a mi szavunk és pedig nemcsak a kalholikus egység engedelmes gyermekeihez, hanem a máshitüekhez is és azonfelül a hitetlenekhez, akik éppen nem hisznek; mert mindanynyian egyazon Atyának gyermekei vagyunk, egyazon legfőbb czélra rendelve; és szóljon ez a mi szavunk mint végrendelet, melyet mi, kik oly csekély távolságban vagyunk immár az örökkévalóság kapujától, a népeknek átnyújtani kívánunk a közös üdvösség után való vágyakozással és kívánsággal.

Krisztus Anyaszentegyházának az igazságért és igazságosságért minden időben ellenmondást és üldözést kellett szenvednie. Tőle magától arra lévén alapítva, hogy a világon az Isten országát terjeszsze és az evangéliumi törvény világossága által a bukott emberiséget természetfölötti czélra vezesse, tudniillik a halhatatlan, az Isten által megígért, de erőinket túlhaladó javak elérésére: szükségképpen összeütközött azokkal a szenvedélyekkel, melyek az ó pogány pusztulás és enyészet következményeképpen előtörtek, igy nevezetesen a kevélységgel, a földi élvezetek után való vágyakozással és ezek zabolátlan szeretetével és az ezekből származó bűnökkel és rendetlenségekkel, melyek az egyházban mindenkor a leghatalmasabb akadályra találtak. Ezen üldözések ténye nem is ejthet csodálkozásba, hiszen az isteni Mester a mi tájékozásunkra megjövendölte azokat és mi tudjuk, hogy azok tartani fognak, valameddig csak állani fog a világ. Mit is mondott Ő tanítványainak, midőn felszólította őket, hogy tanításainak kincsét elvigyék az összes nemzetekhez? Ki-ki tudja; „üldözni fognak benneteket egyik városból a másikba, gyűlölni és megvetni fognak az én szavaimért, a törvényszékek elé fognak hurczolni benneteket és halálbüntetésre ilélni.“ És őket ily megpróbáltatá-