Püspöki körlevelek 1878 (Szombathely, 1879)
425 II. 3 Krisztusban szeretett papságunknak és híveinknek áldást és vigasztalást a Mindenhatótól. Ívagyon végezve, hogy egyszer minden embernek meg kell halni. Megmásithatlan istenítélet ez, mely alól egy ember sincs kivéve, ki a rövid életre asszonytól született. Legyen bár valaki dúsgazdag, vagy házaló koldus; hordozzon bár kezében királyi pálczát, vagy viseljen hármas koronát felszentelt fején : előbbutóbb a minden test útjára tér, meg kell halnia, mert ember. Szentséges Atyánk (X. P|JJ3 Pápa is meghalt e hó 7-én délután. 0 sem kerülhette ki a halált, mert ő is ember volt. Magas polczot foglalt el, melynél magasabbra halandó nem emelkedhetik, Krisztus helytartója volt e földön ; a legszentebb hivatásnak élt, mert az Isten fiának drága vérén szerzett anyaszentegyházat kormányozta, s mint az emberiség közös atyja, erkölcsi méltóságának őrangyala, jogainak, érdekeinek védője, örömeiben támogatója, szenvedéseiben vigasztalója, az élet veszélyes utain kalauza, kétségeiben tanácsadója, kisértetéseiben oltalma, elestébeo istápja : ép azért a világ bámulatának, övéi szeretetének, még ellenségeinél is kiváló tiszteletnek tárgya volt, de mégis ember; rendkívüli, szellemi nagyságban utolérhettem lángoló buzgalom, páratlan szelidségü, kifogyhatatlan jóságu, törhetlen szilárdságú, minden nagyra-nemesre kész, erényes, ájtatos ember volt ; de mégis ember, kinek nincs e világon maradandó városa, a jövendő felé kell megállapodás nélkül haladnia, melybe csak a halál utján, a síron keresztül léphet át. E végzetes utón haladt ő is, három hónap híján 86 évig; sokáig tartott földi vándorlása, végre mégis a sirhoz ért. A múlt nyáron öröiririadások között ünnepeltük meg szentséges Atyánk püspökké szentöltetésének ötvenedik évfordulóját, méltó hálákat adva Istennek a hosszú élet ajándékáért, melyben őt részesítette. És ma, néhány hónap múlva, gyászba borultan, mély fájdalommal kell hangoztatnunk a Siralmak látnoki dalnokának sziveket metsző szavait: „elfogyott a mi szivünknek öröme , siralomra változott a mi vigasságunk , elesett a mi fejünknek koronája, jaj nekünk!“ Oh igen, nekünk jaj, és nem őneki, ki sanyargatott, viszontagsággalteljes életével egyszerre hosszas vértanuságát is bevégezte : és földi fogságából az örökkévaló hajlékokba vétetett fel, hol a Pásztorok Fejedelme a dicsőség hervadhatlan koszorújával váltá fel a töviskoszorut, melyet ellenséges kezek fontak halántékai köré.
