Hornyák Balázs: Füstös múltunk. A dohányzás és a hazai dohánygyártás története a kezdetektől 1945-ig (Budapest, 2019)
Dohánygyárak
DOHÁNYGYÁRAK 43 pesti Hírlap 1916. január 25-i cikke szerint „1915-ben összesen 22.200.000 darab szivart gyártottak és pedig a külföldön is élénken vásárolt Regalitászból 459.000, a Trabukkóból 1.545.900, a Kuba-Portorikóból 4.069.000, a Külföldi Vegyesből 9.868.900, végül az úgynevezett »Rövid« szivarból 1.122.000 darabot. A gyárban egész éven át állandóan 429 női és 25 férfimunkás dolgozott.” 1916 novemberére a dolgozók száma lecsökkent, már csak 378 nő és 9 férfi állt alkalmazásban, és a háború miatt a gyártmányok nagyrészét egyenesen a harcterekre szállították, a katonaság részére. A szivarfogyasztás visszaesése miatt egyre nagyobb szerepet kapott, majd i94t-től kizárólagossá vált a cigarettagyártás. Pipadohányokat csak 1889-ig készítettek itt, akkor a debreceni gyár átvette ezt a feladatot. A gyár 1920 utáni életéről nem sok információ található. Nagy mérföldkőnek számított 1971. Ekkor a jugoszláv gyárak közt elsőként itt kezdték meg a keménydobozos cigaretták gyártását. Az első ilyen volt a Croatia Filter, ami rövid időn belül a legnépszerűbb lett az országban, főként a fiatalok között. Sikeres működése ellenére, a privatizáció után nem sokkal, 2006-ban bezárták. Az egykori dohánygyár neoreneszánsz épülete ma Zágráb legjobban megőrzött ipari öröksége, ráadásul újbóli hasznosítása már folyamatban van, a tervek szerint horvát történelmi múzeumnak és irodáknak ad majd otthont az ódon épület. SZOMOLNOK 1892—2008 — ma: Smolník, Szlovákia Amikor a bányászat már nem hozott elég nyereséget és megélhetést, 1787-ben kis szivarkészítő üzemet alapítottak Szomolnokon. A dohánygyártás tehát már akkor is nagy múltra tekintett vissza a településen, amikor a hajdani bányászati kamara reneszánsz épületét 1872-ben átalakították állami dohánygyárrá. Üdvözlet SzomolnoKrÓl Pohánvgvári Igazgatósági épület f ~ A Vasárnapi Újság 1872. május 5-i száma szerint: „A Szomolnokon felállítandó szivar- és dohánygyár a hamburginak módjára a legnagyszerűbben fog berendeztetni. A pénzügyminisztérium ez új gyár segélyével nem csak az összes magyarországi szükségletet fedezhetni, hanem a dohány és szivar kellő száradását is lehetővé tenni reméli. Erre nagy szükség is van, miután a trafik szivarok rosszasága miatt folyvást sok a panasz. ” Rengeteg környékbeli asszony itt talált megélhetést, hatalmas gyakorlatot szereztek a kézi szivarfonásban. Tudásuk nemzedékről nemzedékre szállt. A Prágai Magyar Hírlap 1928. július 12—i cikkében arról tudósít, hogy a dohánygyári munkások körében az utóbbi időben elterjedt az az aggodalom, miszerint a kormány a gyárat fokozatosan le akarja építeni, míg végül majd be is zárják. Erre abból következtettek, hogy az igazgatóság az idősebb dolgozókat nyugdíjazta, és helyettük nem vett fel újakat. Dr. Törköly József magyar nemzeti párti képviselő és Nitsch Andor, a szepességi németek képviselője felkereste az állami dohányjövedék vezérigazgatóját, akinek tolmácsolták a munkások aggodalmát. Kiemelve, hogy azon a szegény vidéken gyakorlatilag a dohánygyár jelenti az egyetlen megélhetési forrást. Válaszként azt kapták, hogy a jövedék nemhogy bezárni nem tervezi a gyárat, de a szepesbélaival és Selmecbányáival együtt éppen hogy fejleszteni akarják. Hiszen ők is tudják, hogy milyen gazdasági viszonyok uralkodnak ezeken a területeken, így a céljuk, hogy e gyárak még inkább virágozzanak. 1939-től, amikor megszűnt a szivarkészítés Szepesbélán és Selmecbányán, gyártásukat Szomolnokra helyezték át. Ez az üzem afféle „manufaktúraként” működött továbbra is, soha nem volt valódi, gépeket használó gyár. Szinte kizárólag nőket foglalkoztattak, akik hihetetlen gyakorlattal mérték ki a szükséges dohány mennyiségét, és kis asztalkáikon pár gyors mozdulattal formázták meg az egyforma súlyú és méretű szivarokat. Az ily módon készült szivaroknak kö
