Hornyák Balázs: Füstös múltunk. A dohányzás és a hazai dohánygyártás története a kezdetektől 1945-ig (Budapest, 2019)
Dohánygyárak
DOHÁNYGYÁRAK 37 nie 2017-ben mesélt emlékeiről a novilist.hr horvát híroldalnak. Elmondta, hogy 1940-ben, tizenöt éves korában került a gyárba, mert - bár szeretett volna továbbtanulni - apja nyomására munkát kellett vállalnia. Mivel semmilyen gyakorlata nem volt még, végig kellett járnia a betanulás hosszú folyamatát. A munkakörülmények jók voltak, de a vezetés szigorúan vette a precíz munkát, így a munkásoknak minden károkozást meg kellett téríteniük. Reggel nyolctól délig, majd egy órás ebédszünetük után délután négyig dolgoztak. Sok terméktípusnál norma volt érvényben, és vagy bonuszt, vagy levonást kaptak attól függően, hogy teljesítették-e az előírt mennyiséget vagy sem. Az idősebb, régebbi dolgozóknak kék vagy fehér egyenruhájuk volt, a fiatalabbaknak rózsaszínű, és fejfedőt is kellett viselniük. Bár munka közben nem beszélgethettek, csak a dohány zizegő hangja hallatszott, mégis jó kapcsolat volt a munkások között. Főként nőket foglalkoztatott a gyár, de kisszámú férfimunkásra is szükség volt a gépek kezeléséhez, így néha még egy-egy szerelmi viszony kialakulásának is tanúi lehettek. KASSA 1851—Щ1 — Ferencz József tér 3-4. ma: Strojárenská 1066/1, Kosice, Szlovákia Az 1848-1849-es forradalom alatt fegyvergyárként működő épület elkobzás útján került a kincstár tulajdonába és az akkor még a katonaság által szállító-intézetnek használt épületben kezdődött meg a dohánygyártás 1851. augusztus 16-án, csupán tizenhárom dolgozóval és néhány betanulóval. Év végéig mindössze 25 800 szivart készítettek, de ezalatt a munkáslétszám már negyven főre emelkedett, 1854-ben pedig 349 munkás összesen tízmillió szivart sodort meg. A termelés egyre nőtt, így a kis üzem hamar szűkösnek bizonyult. Megvásárolták a szomszédos telkeket, és 1856-ban a régi, elavult épületet lebontották. Egy év alatt felépült nemcsak az új gyárépület, hanem a raktárhelyiség és igazgatási részleg is a hozzá tartozó lakóépülettel. 1870-ben már hatvanmillió szivart készítettek, így ezekben az években ismét helyhiánnyal küszködtek. A kincstár megváltotta a szomszédos tüzérségi épületet, így a dohánygyár tovább tudott terjeszkedni. Az 1900 négyszögöles területen már kilenc épületben zajlott a gyártás egy 16 lóerős gőzgép segítségével. Évente 22 500 métermázsa nyers dohányt dolgoztak fel, amiből 75 millió szivar és 15 000 métermázsa pipadohány készült. 1880-ban érte el a munkáslétszám és a termelés is a maximumot: 1412 fő összesen százmillió szál szivart készített. 1889-ben közművelődési tanfolyamot vezettek be, melynek keretében a gyerekmunkásokat írni, olvasni, számolni tanították. „Igen nagy jelentőséggel bír ez, hiszen a dohánygyárnak mintegy ezer családos munkása van, kik gyermekeiket, ha már kifejlődtek annyira, hogy munkásoknak alkalmazhatók, szintén magukkal vitték dolgozni, kenyeret keresni. ” Időközben folyamatosan csökkent a munkaerő létszáma, ám nem csak a dohánygyárban, hanem minden más területen is, ugyanis ebből az országrészből sokan kivándoroltak az Amerikai Egyesült Államokba, a jobb megélhetés reményében. Ekkor kezdtek nagyobb számban gyerekeket is alkalmazni a gyárban, hogy a kiesést pótolják, így számuk hamarosan elérte a kétszázat. A századfordulóra a telep területe megközelítette a 2000 m2-t. Az időközben létrehozott új dohánygyárak kissé visszavetették a kassai termelést, hiszen ezeket mindig az éppen legmodernebbnek számító felszereléssel látták el, nőtt a gépesítés aránya is, amivel a régebbi és elavultabb üzemek már nem tudtak lépést tartani. Ismeretlen évből és újságból való cikkek írnak a gyár tatarozásáról: „E napokban vizsgálták meg tüzetesen a műszaki férfiak, a melynek eredményeként közölhetjük, hogy a dohánygyár keleti része teljesen új tetőszerkezetet kap s azonkívül az épület szilárdságának biztonsága végett számos terem menyezete alá vas oszlop támasztékot helyeznek. Célszerűbb volna ugyan, ha az ósdi rozoga alkotmányt végre egyszer már alaposan restaurálnák az örökös toldás-foldás helyett.”Egy másik pedig még nagyobb fejlesztésről számol be: „...tegnap készítették el a vízvezetéket és a gőzfűtést. A munkálatok még a tél kezdetétől folytak s a nagy hidegek igen megnehezítették azokat. A dohánygyár minden szobájába be van vezetve most a víz, valamint a gőz is. Eddig is volt ugyan vízvezeték, de oly primitív szerkezetű, hogy azt a mai előrehaladott korban alig lehetett használni. Es ezzel a dohánygyár megelőzte Kassa városát.” (Tabacka Kulturfabrik Facebook-oldala). 1917. szeptember 4-én a gyári vezetőség bejelentette, hogy a munkaidőt egy órával meghosszabbítják, ezzel ellentétben a béreket napi 30 fillérrel csökkentik. A munkásnők a hír hallatán elkeseredtek és felfüggesztették a munkát, mire a
