Hornyák Balázs: Füstös múltunk. A dohányzás és a hazai dohánygyártás története a kezdetektől 1945-ig (Budapest, 2019)
Kihúzzuk a gyufát!
166 KIHÚZZUK A GYUFÁT! A dohányzás kapcsán nem mellékes kiegészítő a tűzcsiholó eszköz, ami nélkül elég nehézkes lenne a rágyújtás. Lássuk, hogyan alakult ki a tűzgyújtás módszere! Az ősember elég nagy bajban lett volna, ha hirtelen rátör a nikotinéhség, hiszen nem volt a zsebében elektromos, gyermekzáras öngyújtó, de még csak gyufa sem, pláne nem cigaretta, de talán még zsebe sem volt. Az ősidőkben a tűzgyújtás nem kis feladat volt. Az ősember eleinte a villámcsapástól lángra lobbant fa tüzét élesztgette, a közösség feladata volt, hogy a féltve őrzött lángot életben tartsák, és még véletlenül se hagyják kialudni. A tűz használatával nemcsak a táplálkozás minősége javult, de az emberi közösségek kultúrája, a gondolkodás, a képzelőerő is fejlődött, mert a tűz körüli teendők meghosszabbították a napot, az ott zajló, éjszakába nyúló beszélgetésekkel megerősödtek a társadalmi hagyományok. A tűz akkor helyhez kötött volt, és olykor-olykor még a legnagyobb igyekezet ellenére is kialudt, ráadásul villámcsapás sem volt mindig kéznél. Idővel rájöttek, hogy ha két fadarabot nagy sebességgel egymáshoz dörzsölnek, akkor a súrlódástól annyi hő keletkezik, hogy a fa meggyullad. Ehhez általában egy nagyobb, laposabb fadarabot és egy vékony, pálcikaszerű ágacskát használtak, utóbbit a két markuk közé fogva sodorgatták, ennek kis felületű vége könnyen átmelegedett és lángra kapott. Ez már úgymond hordozható eszköz lett, a vadászok magukkal is vihették bárhová. A természettel szoros kapcsolatban élő ember folyamatosan és rengeteget tanulhatott szimpla megfigyeléssel és tapasztalással. Sokszor a véletlennek voltak köszönhetők az újabb ismeretek, és az ezek felhasználásával meginduló fejlődés. Valószínűleg a következő jelentős haladás a tűzzel kapcsolatban is egy ilyen véletlennek volt köszönhető. Teljesen más cél érdekében egymáshoz ütött kövekből egyszer csak szikra pattant ki, amely talán lehullva meggyújtotta a közelben lévő száraz füvet. Megismerve ezt az új lehetőséget, innentől már szándékosan kocogtatták a köveket, azt is felismerve, hogy ilyen tulajdonsága csak egy bizonyos kőnek van. Megkeresték mellé a lehető legkönnyebben meggyúló anyagot is, aminek a száraz tapló bizonyult. így tehát az ókorban kovakőről (tűzkőről) pattintott szikrával száraz taplót gyújtottak meg. Az ősi Kínában már a 6. században használtak tűzgyújtásra kénnel átitatott fenyőfa pálcákat, de a modern gyufa feltalálása a 19. század elejére esik. A 18. század végén fehérfoszfor felhasználásával kísérletezték ki az első, még nem dörzsgyufaszerű gyújtóeszközöket. 1805-ben Louis Jacques Thénard (1777—1857) francia vegyész asszisztense, Jean Chancel kísérletezett ki egy csak nagyon költségesen előállítható és meglehetősen veszélyesnek bizonyult gyufaféleséget, a mártógyufát, amely kereskedelmi forgalomba soha nem került. Egy fapálcika egyik végét kálium-klorát, kén, cukor és gumi elegyével vonta be, amely egy kis, kénsavas azbesztet tartalmazó edénybe merítve gyulladt meg. Az 1810-es években a francia Jean-Francis Derosne (1774-1855) igyekezett tökéletesíteni a mártógyufát, de használata továbbra is veszélyes maradt a tömény kénsav maró tulajdonsága miatt. Az első dörzsgyufát John Walker (1781-1859) angol vegyész találta fel 1827-ben. Robert Boyle (1627-1691) angol fizikus és kémikus 1680-as évekbeli kísérleteit alapul véve állította össze azt az antimon(III)-szulfid, kálium-klorát, termésgumi és keményítő alkotta elegyet, amely érdes felülethez dörzsölve meggyulladt. Az általa Congrevesnek elnevezett gyufa szabadalmi jogait Sámuel Jones vásárolta meg, és végül Lucifers néven hozta forgalomba. E kezdetleges gyufának azonban több hibája volt: a hozzá mellékelt dörzspapír segítségével csak nehezen, de akkor viszont robbanásszerűen gyulladt meg, és a láng nagysága is kiszámíthatatlan volt, ráadásul elviselhetetlen szaggal járt együtt. 1831-ben a francia Charles Sauria (1812-1895) fehérfoszfort adott a gyulladóelegyhez, amely könnyebb gyulladást eredményezett, és csökkentette a kellemetlen szagokat. Az újítás viszont azzal járt együtt - lévén a fehérfoszfor rendkívül gyúlékony -, hogy a gyufaszálakat légmentesen kellett tárolni. A zajtalan és robbanásmentes biztonsági gyufát 1836-ban a magyar Irinyi János (1817-1895) fejlesztette ki. Az erdélyi Bihar vármegyében lévő Albisban született. Eleinte ügyvédnek készült, aztán mégis vegyészetet kezdett tanulni. Bécsben járt egyetemre, és ott mint egyetemi hallgató, 19 éves korában „találta fel”, vagyis inkább tökéletesítette a gyufát. Ötlete professzorának sikertelen kísérletéből támadt: vegytantanára, Meissner Pál egy kísérletben be akarta mutatni, MADEjЛ AU'
