Hornyák Balázs: Füstös múltunk. A dohányzás és a hazai dohánygyártás története a kezdetektől 1945-ig (Budapest, 2019)
Formás pipatestek
Formás pipatestek 159 Az izzó dohány magas hőmérséklete azonban próbára tette az egyes anyagokat: a különféle növényi részek és csontok hamar megégtek, porózussá váltak és tönkrementek, a cserép könnyen átforrósodott és emellett törékeny is volt. További „kísérletezés” során előkerültek a melegnek jobban ellenálló fafajták: cédrus, éger, meggy, paliszander. A sérülékeny cseréppipákat lassacskán felváltotta a hangacserje (Erica arborea) gyökeréből faragott fajta, ami - mintha csak pont erre a célra lenne kitalálva - annyira bevált, hogy ma is az egyik legnépszerűbb pipaalapanyag, akár kézi, akár gépi faragású a pipa. Az ebből a gyökérből készült pipa jelölésére az angol briar és francia bruyére elnevezés vált közismertté. A hangacserje több okból is kiváló pipakészítésre. Ezek közül az első és legfontosabb természetes tűzállósága. Másrészt a mediterrán vidéken őshonos cserje gyökérgumója rendkívüli nedvességtároló képességgel bír, így biztosítva, hogy a növény hosszabb aszályos időszak ellenére se száradhasson ki. Ám nem csak a csapadékot képes így tárolni, hanem a pipaszívás során keletkező nedvességet is elnyeli. A megtisztított gyökereket két tömbre szelik: ébauchon-ra és plateaux-ra. Előbbi a gyökér közepéről vett tömb, míg utóbbi a gumó külső részeiből áll. Bár mindkét blokkból jó minőségű pipák készíthetők, a művészi pipafaragók jobban kedvelik a plateaux-t, kiváló rajzolatú erezete miatt. Könnyű alakíthatósága miatt hamar kedvelt lett a tajtékpipa. A tajtékot (magnézium-szilikát) a 18. század elejétől kezdve használják pipa és szipka gyártására. Ezt megelőzően főleg kisebb szobrokat, emléktárgyakat, illetve Szomáliában és Dzsibutiban tradicionális füstölőtartókat készítettek belőle. A Vasárnapi Újság 1859. augusztus 14-i száma szerint: „A tajtékpipa tajtfóldböl gyártatik, me Ily fejérés színű, átláthatatlan, fénytelen, nagyon könnyű, s nyelvhez tapadó állomány. Vegyészi összetételére nézve kova-, keserfóldből és vízből áll.” Akárcsak a magyar „tajték” szó, a német (Meerschaum) és francia (écume de mer) elnevezés is tengerhabot jelent, találóan jelezve, hogy az anyag annyira könnyű, hogy a Feketetengeren a víz felszínén lebegve is előfordul. Lágyságát jól mutatja, hogy a Mohs-skálán a tízes besorolású gyémánthoz képest a tajték csupán kettes, azaz nehezen ugyan, de körömmel is karcolható. Tajtékpipa készítése során a frissen kitermelt ásványt falazott gödrökbe helyezik, alaposan meglocsolják vízzel, amitől lassacskán pépes állagúvá válik, majd állni hagyják, eközben a pép elkezd forrni. Ismét locsolják, majd sárgarézformákba nyomják, és ott újból állni hagyják. Pár nap múltán kifúrják, száradás után kiégetik, és csak a teljes kihűlés után veszik ki a kemencéből. Végül tejben kifőzik, lenolajjal és viasszal kezelik, csiszolják és bőrrel kifényesítik. Mondhatni: pikkpakk meg is van... Mindez nagy szakértelmet igényel, mert ha a kő túlságosan nedves, akkor a kiszáradásnál összehúzódik és megrepedezik. Teljes száradás előtt jól megmunkálható, ekkor késsel, fűrésszel formálják. Régen Bécsben és Pesten olvasztott fehér viaszba helyezték, majd pallérfölddel (krétamárgával) és oltott mésszel dörzsölték be, ugyanis e kezelés tette lehetővé, hogy használat során egyenletesen bámuljon a pipa. Jó tulajdonságai mellett a tajték igen kényes anyag, és különösen az első időszakban képes felvenni akár a kéz zsíros szennyeződéseit is, ezért fokozott óvatossággal szabad csak hozzányúlni. Sokan az első hónapokra bőrbe vagy textilbe varrják a pipájukat, hogy véletlenül se kerüljön rá semmilyen nem kívánatos folt. A hirtelen felkapott, ám csak nehezen és drágán beszerezhető anyagból készült pipafejeken művészi faragásokkal egész jeleneteket, kis domborműveket alakítottak ki, ám a művelet közben rengeteg törmelék veszett kárba. 1750-től a „hulladékot” megőrölték, vízben megfőzték, és a kapott pépszerű anyag kiszárítva újra ugyanúgy alakítható lett, mint a fejtett kő, igaz, az eredetinél olcsóbban mű-tajték néven árulták. Egy tajtékpipa új korában vakítóan fehér, majd a használat során fokozatosan megérik a színe, előbb csak sárgul, később borostyán, majd egész mélybarna színűvé válik.
