Török Róbert - Závodi Szilvia (szerk.): Háborús hétköznapok II. Tanulmánykötet (Budapest, 2018)
Papp Barbara: "Szintén Doberdó?" Az első világháború és az őrültség
Papp Barbara: „Szintén Doberdó?” Az első világháború és az őrültség Tehát az első világháború a lelki egészséget tekintve is igen nehéz terep volt, a katonák számára valós veszélyt jelentett a dekompenzálódás. A doberdói harcok színtere pedig - az interjún történtek alapján - összefonódott a pszichés sérülés képzetével: erre predesztinálták a rendkívül kedvezőtlen környezeti adottságok, az elhúzódó, véres harcok. Doberdó egyébként is sok szempontból szerepelt metaforaként vagy szinonimaként. Először is rengeteg áldozatot követelő húsdarálóként vagy éppenséggel temetőként emlegették, a Doberdó név tulajdonképpen a sebezhetőséggel, a tragikummal, az értelmetlen gyilkolással fonódott össze. (Ez azért történhetett így, mert „az 1. világháború magyar szempontból egyik legvéresebb frontszakasza”17 volt.) Az előbbiek szakralizált változataként szentélyként, vagyis a hősies önfeláldozás, kötelességteljesítés helyeként jelent meg a kollektív emlékezetben, ami az utókortól föltétien megbecsülést, tiszteletet követel. A húsdaráló, a temető és a szentély fogalma tehát közismerten kapcsolódott Doberdóhoz. Az olasz fennsík neve előbbiek mellett többek között az adakozásra felhívás hívószavává vált: „Auguszta főhercegasszonynak most az a tréfája, hogy egy-egy családhoz elmegy s egy doberdói kavicsot 100 koronáért elad jótékony czélra illetve minden jelenlevőtől egy százast bevasal”18 - jegyezte naplójában 1917 februárjában gróf Teleki. A vérfürdő színhelyéről származó - nyilván csupán szimbolikus értékű - kövecskék mágikus hatással voltak a pénztárcákra, előkelő körökben illett a főhercegasszony „tréfájába” beszállni, mulatságában részt venni (még akkor is, ha az adakozónak nem volt szüksége a kavicsokra, és meggyőződése szerint jelenthetett nagy segítséget a 100-100 korona). A Doberdó név az őrültség képzetével is összefonódott, sőt a világháborús traumák következtében kialakult pszichés sérülésekről éppen Doberdó kapcsán, egy magyar szerző novellájából értesülhetett a világ közvéleménye: Latzkó Andor (Andreas Latzko) kötete 1917-ben jelent meg németül, de hamarosan számos nyelven olvashatóvá vált. A tünetek megjelenítése rendkívül érzékletes: „Egy hete csak, hogy beszállították, súlyos idegrázkódással, melyet a Doberdó-fennsíkon szerzett volt magának. Nézésében még ott kucorgóit az iszonyat. Komoran magába mélyedt, s nem bánta, bármit is csinálnak vele, lefeküdt az ágyba, vagy a kertben ült, mintha a többi embertől láthatatlan fal választaná el, melyre rámeredt.”19 Tehát javában zajlott a világháború, de már közismertté vált, hogy az olasz harctér bizony nem csupán a hús, hanem a lélek darálója is: olyan helyszín, amivel kapcsolatba kerülve az ember az őrültséget kockáztatja. 17 Pintér Tamás-Rózsafi János-Stencinger Norbert: Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében. Budapest, 2009. 24. 18 gróf Teleki Sándor i. m. 5. fűz. 13. 19 Latzkó Andor: Emberek s a háború. Budapest, 1920. 13.
