Török Róbert - Závodi Szilvia (szerk.): Háborús hétköznapok II. Tanulmánykötet (Budapest, 2018)

Papp Barbara: "Szintén Doberdó?" Az első világháború és az őrültség

HÁBORÚS HÉTKÖZNAPOK II.

de még állott a front, csak mán olyan laza vót, kiabáltunk, hogy: - Ne lőjetek ide, hé! Emberek vannak itt! - ilyeneket.”12 Esetleg: „Az oroszok fehér kaláccsal és füstölt hússal kedveskedtek katonáinknak, mieink pedig rumot és cigarettát adtak nekik. Annyira megbarátkoztak egymással, hogy szinte attól lehetett tartani, sohasem fognak egymás ellen harcolni!”13 Tehát amennyiben az ellenség kevésbé tűnt barátinak vagy csak emberinek, sokkal inkább vállalhatónak tűnt az ellene történő harc, és könnyebben feldolgozhatónak a megsebesítése vagy megölése.

A saját csoportot tekintve viszont a közösségvállalás, felelősségvállalás bizonyult védőfaktornak. A bajtárs támogatása, a róla történő - lehetőség szerinti - gondoskodás, a segítségnyújtás a másik veszteségeinek elviselésében nem csupán a támogatottat, de a segítőt is formálta, énerejét növelte. Míg a sérült új sémákat, új perspektívákat alakíthatott ki társa aktív közreműködésével, vagyis a megküzdési munka elindulhatott (esetleg ténylegesen az életét mentette meg a mellette harcoló), addig a támogatónak éppen az jelentette a plusz erőforrást, hogy önmagát cselekvőként, ágensként, felelős és tenni kész személyként élhette meg, és nem passzivitásra, vak engedelmességre kárhoztatott áldozatnak érezte. A segítői feladatokat hivatásszerűen ellátókra fokozottan érvényes volt az előbbi megállapítás (bár esetükben a kiégés veszélye is nagyobb volt). Ahogy a hadigondozás megszervezésében komoly érdemeket szerző gróf Teleki Sándor írta: „Ma meglátogattam a ... circa 45 lábamputáltat. ... összehasonlítás folytán nem nehéz velük elhitetni, hogy végtagjuk elvesztése nem a legnagyobb csapás. Én már beletanultam a biztatásba, s már nem borsódzik végig a hátam, ha a mezítelen beforrt csonka testrészeket látom (ahogy még tavaly lett volna nálam, ki borzadtam az effélétől).”14

A tényleges ütközetben viszont a legtöbb esetben éppen az volt az adaptív megoldás, ha a katona deperszonalizációt, derealizációt él át: szinte nem lát, nem hall és nem érez, cselekvő személynek éppen hogy nem érzi magát, csak teszi vagy inkább elviseli, amit a sors rá mért: „Szemet húnyva, nem gondolva semmire amit az ember szeret vagy nem szeretne, szóval kikapcsolva érzésvilágát rohanni kell előre. Rohanni kell azzal az elszántsággal, ami kell, hogy elcsitítson az emberben minden más érzést - a szánalomét éppúgy, mint a félelemét -, és egyedül kell dominálja az ember egész valóját.”15 így volt elérhető, hogy „megadva magam a sorsnak, reszketve, de mindig növekvő bátorsággal lépkedtem tovább.”16

12 Szilágyi Miklós i. m. 40.

13 Ottrubay Dezső i. m. 118-119.

14 gr. Teleki Sándor világháborús naplója. OSzK Kézirattár Quart. Hung. 2978/1-5. 1. fűz.34.

15 [Névtelen] i. m. 40.

16 Belényessy László i. m. 26.