Török Róbert - Závodi Szilvia (szerk.): Háborús hétköznapok II. Tanulmánykötet (Budapest, 2018)
Diószegi György Antal: Zászlótartó hősök az első világháború csatáiban és a Trianon utáni emlékművek kegyeleti öröksége tükrében
HÁBORÚS HÉTKÖZNAPOK II. fel lehet sorakozni. A zászlóbontás elmaradása folytán sok jószándék mehet veszendőbe, szétforgácsolódhat sok derék akarat, a zászlóbontás viszont együvé gyűjtheti mindazokat, akiknek szíve e zászlóért dobog. E sorozat a Dél-Alföld zászlaját hordozza fennen.”4 E körben egy könyvre hívnám fel itt a figyelmet. Magyarország legsokoldalúbb zászlószakértője, Cs. Kottra Györgyi könyve 2011-ben jelent meg, címe: „Magyar zászlók. A honfoglalástól napjainkig.”. Igen értékes alkotás ez a könyv, amely a tartalma, a gondolatai és a számos színes kép alapján alapmű a magyar zászlótörténet iránt érdeklődők számára. Ilyen zászlóbontás volt a fenti könyv megszületése, megjelenése is, hiszen a magyar nemzet történelmi és művelődéstörténeti hagyományait jeleníti meg. A „történelmi hagyományőrzés zászlóbontása” révén minden szellemi értékünk felmutatása nemzetlétünk értékteremtő alapjait óvja és teremti újjá, amely közösségi teret jelent a hagyományőrzés jegyében. Beszéljünk most a magyar középkorból eredő zászlótartói esküről! A zászlótartó esküje fejezi ki leginkább a felelősségvállalását: az életére kellett esküdnie a zászló megvédése tekintetében. A zászlótartónak meg kellett esküdnie arra, hogyha a jobb kezét átlövik, vagy megvágják, akkor a bal kezébe veszi át a zászlót, és ha ezt is sérülés éri, akkor a szájába kell vennie azt.5 Megítélésem szerint a fenti zászlótartói eskü lelki tartalma jelenik meg a megvédés teljességére utaló „foggal-körömmel” magyar kifejezésünkben is. A magyar szertartási rítusokra is érdemes utalni, mivel ezek a zászló magasztossági tartalmát is megadják. E rítusrend főbb elemei a zászló alá állás, a zászlókiosztás, a zászlómentés, a zászlószerzés, a zászlóavatás, a zászlóanyák, a zászlóanyai szalag, a zászlóavatás, az eskü, a zászlólengetés, a zászlófoszlány, a zászlólevétel, a zászlógöngyölés és a zászlóemelés. A magyar hagyomány szerint mindig is a nők voltak a hadfiaink zászlóinak felavatói, szalagkötői: ők voltak a zászlóanyák. A zászló fontos része volt a zászlóanyai szalag: köztiszteletben álló hölgy lehetett csak zászlóanya. A zászló avatásakor a zászlóanya felkötötte az első szalagot: a szalagra jelmondatot írtak. A zászlószalag hosszú, keskeny, díszes, nemes anyagból, például selyemből készült textília, amelyet szalagszerűen erősítenek a rúd zászlóalap és zászlócsúcs közötti részére, az utóbbi nyakára. A zászló a korabeli hölgyek áldozatvállalásának is a jelképe. A magyar hadtörténeti hagyomány különleges jelképe a zászló: a zászlótartó, amikor eskütétellel kézbe veszi felmutatásra és megőrzésre a zászlót, 4 Kristó Gyula: Beköszöntő. In.: Blazovich László (szerk.): A Körös-Tisza-Maros-köz középkori településrendje. Dél-Alföldi évszázadok. Békéscsaba-Szeged, 1985.1. kötet, 5. 5 Takáts Sándor: Hangok a múltból. Budapest, 1930. 59.
