Saly Noémi: Szerzetesek asztalánál (Budapest, 2017)

Számadáskönyvek, konyhakönyvek

nyomban pótolni kellett. (Pontosabb következtetések levonásához persze tudni kellene a közösség létszámát, sőt azt is, vajon az 1714 óta működő gimnázium bentlakó diákjai is a kosztosok közé számítottak-e, vagy rájuk külön konyhán főztek.)

A kiadások között szerepel még egyebek közt a szakácsné bére, 10 krajcár a disznópásztornak és 2 forint a „hernyóirtóknak a kertben”, de a bevételeknél is akad pár érdekes tétel, mint a „miseruha hulladékok” értékesítése 1 forintos áron vagy 50 krajcár egy „eladott tört vasalóért”. Ugyancsak a váci piaristáktól került a levéltárba néhány 20. század eleji konyhakönyv, amelyeket a konyhás testvér, esetleg a szakácsné vezetett verébfejes betűivel. Az 1906-os kötet június végi lapjain a „zölcségre”, tökkáposztára, „karelábéra”, málnára, cseresznyére, 2 malaczra és 10 pár csirkére, valamint új főzőkanalakra és szappanfőzésre fordított krajcárokat és koronákat követhetjük nyomon. (Plusz a szegényeknek 30 fillér.)

Minden szempontból ritka becses dokumentum Jedlik Ányos (1800-1895) háztartási naplója, amelyet a pannonhalmi főapátság levéltára őriz. Mielőtt tüzetesebben megnéznénk, idézzük föl, hogy a világhírű bencés találmányai - a villanymotor, a dinamó - és úttörő elméleti munkái mellett a magyar gasztronómiai kultúrához is hozzájárult: itthon őt tartjuk a szódavíz atyjának. Tudjuk persze, hogy az igazi ősatya Joseph Priestley, az oxigén felfedezője, akinek - állítólag még 1767 körül - elsőként sikerült a szén-dioxidot vízzel keverni. A „buborékos vizet” hamarosan mások is gyártották, 1789-ben megjelent a „soda” név a genfi német Jakob Schweppe egyik számláján, és Európában, majd Amerikában is sorra nyíltak a szódavízgyárak. Hogy akkor hol és hogyan került a képbe a magyar bencés paptanár?

Jedliket 1826-ban Győrbe helyezték, ahol azért kezdett foglalkozni a „mesterséges ásványvíz” problémájával, mert a Balatonfüredről kocsin szállított savanyúvízből még a lélek is kirázódott, mire a győri rendház asztalára ért: rossz volt, mint a bűn. Ányos atya a korábbi külföldi eredmények ismeretében kidolgozta saját, nagy kapacitású szódagyártó készülékét, és 1841 szeptemberében ismertette is a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók II. nagygyűlésén. Találmánya hasznát ezzel igazolta: „Érdemes lehet ezen pezsgő víz azon személyekre nézve, kik borral nem élvén, szomjúságuk oltásakor az említett pezsgői csípősséget éldelni kívánnák. Talán azon betegségekben sem lenne céliránytalan ital, mellyekben a szénsav által történendő izgatás a belső részekre jótékonyan hat. ” (Ez már tíz évvel korábban bebizonyosodott, amikor az 1831-32- es kolerajárvány betegeinek szenvedését a szódavízzel sikerült enyhítenie.) Az atya beérte ennyivel: 1842-ben ugyan még részt vett a nagyüzemi gyártás beindításában, de az irányítást