Saly Noémi: Szerzetesek asztalánál (Budapest, 2017)
Nappaliankat megédesítik, éjjeleinket megvilágítják…
Nappalainkat megédesítik, éjjeleinket megvilágítják... Ahol sok a gyümölcsfa, nem nélkülözhetők a méhecskék és szakértő gondozóik sem. A Szent István által 1001-ben alapított pécsváradi bencés apátság szolgaszemélyzetéhez 12 méhész és 6 viaszöntő tartozott, sőt pistardusok, azaz mézeskalács-sütők is - már ekkor különválva a pékektől! Ugyanő a veszprémvölgyi görög apácák kolostorának 70 méhészt, I. András pedig 1055-ben a tihanyi apátságnak 2 méhészt és 50 kaptár mézet adományoz. Salamon király 1067-ben a százdi apátság alapításakor úgy rendelkezik, hogy a sürüki zsellérek házanként évi egy vödör mézzel, a dusnokiak pedig három köböl méhserrel adózzanak a monostornak. A mézet ugyanis nemcsak édesítésre, hanem italkészítésre is használták. Az ősi gallok erős, részegítő találmánya volt a hydromel, magyarul méhser vagy mézser: vadméhek méze vízzel, sörélesztővel erjesztve. A 15. századra a házi méhészet teljesen háttérbe szorította a vadméz gyűjtését, szőlő is bőven termett, ezért a mézet szőlőtörkölyön, gyógynövényekkel együtt erjesztették. Ez az ital volt a márc. Cluny bencés szerzetesei az orvosi tisztesfűvel fűszerezett márcotpotus dulcissimus, azaz „a legédesebb ital” néven kortyolgatták. Méhesre nemcsak méz, hanem viasz termelése végett is szükség volt, hiszen a 19. századig rengeteg gyertya fogyott. Veszprémvölgy 70 méhésze arra vall, hogy ott nagyban folyt a gyertyamártás - kétszáz évvel később, apácaélete hajnalán talán az óvodáskorú kis Szent Margit is vígan gyurmázott az illatos, meleg viasszal. 68
