Török Róbert (szerk.): MKVM 50. A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum jubileumi évkönyve (Budapest, 2017)
Németh Szandra: Szocialista magánüdülők
magánüdülőhöz jutás kapcsán is - hangsúlyozta, hogy a szocialista társadalomban mindenki számára elérhetőek a különféle javak. Vizsgálni lehetne a kérdés kapcsán azt is, hogy milyen volt az épületek minősége: faházról vagy kőházról beszélünk, típusépületről házilagos kivitelezéssel vagy egyedi tervezésű és kivitelezésű nyaralóról. Nem beszélve az „üdülőslum” jellegű területek építményeiről vagy a kiszuperált „teherautóbódékról”. A már említett pénztárcakímélő lehetőségek, kedvezményezett helyzetek, személyes kapcsolatok vizsgálata is tovább árnyalná a képet, hogy megállapíthassuk, mennyire vált megfizethetővé az 1970-es évek végére, az 1980-as évek elejére a magánüdülő.21 Hozzátartozik továbbá a kiértékeléshez, hogy az interjúk nagyrészt olyan helyszíneken készültek, ahol kisparcellás nyaralótelepek (is) voltak, így a megkérdezett építtetők, illetve szakemberek emlékei jelentős részben az olcsó kistelkekhez és tulajdonosaikhoz kap-21 Az üdülőtelekhez jutás sokszor nem volt demokratikus. Egy vízparti üdülőterület terepmunkái során készített interjút Hegedűs József és Manchin Róbert, akik a következő elbeszélést rögzítették: „Hát hogy kik kaptak telket? Először a Vizesek, aki kért; aztán a Vízügyet támogató elvtársak; aztán a még további elvtársak, aztán a tanácsi apparátus emberei, aztán X. Y., aztán a rendőrség, a vízirendőrség, aztán ez meg amaz. Hát vannak teljesen HM-es telepek is." „Az esélykülönbség ebből a szempontból nemcsak, talán nem is elsősorban egy irodai alkalmazott és mondjuk egy takarítónő között volt, hanem egy HM-ben dolgozó és mondjuk egy kis szövetkezetben dolgozó takarítónő között - írják elemzésükben a kutatók. Általában a nagyobb hatalommal rendelkező szervezetek, ha nem is fértek közvetlenül hozzá üdülőtelkekhez (tehát nem maguk osztották el azokat), könnyűszerrel befolyást tudtak gyakorolni az elosztást végző szervre. Nem véletlen, hogy majd minden üdülőtelepülésen az egyes településrészeknek olyan, a helyiek által adott elnevezéseivel találkozhatunk, mint »rendőrhegy«, »katonatelep«, »káderdü- 16«. Ezt nemcsak az apparátusból kiinduló nagyobb kereslet, hanem az elosztási folyamatra gyakorolt nagyobb befolyás is magyarázzál’ Lásd: Hegedűs József-Manchin Róbert: Az üdülőterületek expanziója (1965-1975). Szociológia 1987. 2. sz. 266. csolódnak.22 Újabb szempont lehetne annak vizsgálata, hogy hány nyaraló épült kölcsönből, OTP-kölcsönből vagy éppen a család anyagi támogatásával. Ennek elemzésére azonban terjedelmi okok miatt a tanulmányban nem kerül sor. Kutatásom alapján úgy látom, hogy a magánüdülő-tulajdonosok többsége az 1960-1980- as években alapvetően a középkorú, jól kereső városiak közül került ki. Ezen belül is jelentős volt az értelmiség aránya. Idővel azonban egyre nőtt annak a rétegnek a részesedése, akik javuló anyagi lehetőségeik folytán, részben feltehetően mintakövetésből kezdtek el nyaralót, illetve hétvégi házat építeni. A 19. század végén a társadalmi elit passziójának számító nyári lak a két világháború között még mindig az elit körében volt jellemző, és csak részben vált elérhetővé a középosztály számára. A 20. század második felére viszont - úgy tűnik - a társadalmi középrétegek életmódjának része lett. A kiegészítő jövedelmeknek, sokszor illegális másodállásoknak, pénzkímélő gyakorlatoknak vagy éppen a családi-baráti segítségnek köszönhetően egyre szélesebb kör számára vált elérhetővé. Ám a szocialista blokkon belül a legvidámabb barakkban a gulyáskommunizmus idején azért alapvetően még mindig kiváltságnak számított a saját nyaraló. A konszolidáció éveiben a lakosság egyre jobb körülmények között élt, azonban az autó, a nyaraló, a hétvégi telek, a talpalatnyi nyugalom szigete továbbra is nehezen volt elérhető, sőt számos család esetében komoly áldozatot, a szabadidő rovására ledolgozott sok-sok munkaórát követelt. 22 A hatvanas évek végétől egyre kisebb telkeket parcelláztak a frekventált településeken, mind állami (tanács, téesz, állami gazdaság), mint magánterületek esetében: általában 200 négyszögöl körülieket, de a Balaton térségében nemritkán 80-100 négyszögöleseket. Ráadásul megfizethető áron. Tömegesen értékesítették ezeket, sőt központilag támogatták, illetve jogszabályokkal és alacsony árakkal ösztönözték a telekhez jutást. Az egyik meghatározó rendelet a korszakban a 18/1968. MÉM-ÉVM rendelet volt, amely alapján lehetővé vált állami tulajdonban lévő külterületi földek értékesítése és haszonbérbe adása, valamint a nagyüzemi művelésre alkalmatlannak tartott területek parcellázása és a zártkerti építkezés. 126
