Török Róbert (szerk.): MKVM 50. A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum jubileumi évkönyve (Budapest, 2017)
Németh Szandra: Szocialista magánüdülők
Szétszedhető vi kendház- Ne haragúd), anyukám, ucm találtam a kulcsot. . . Karikatúra a Ludas Matyiből, 1963 tulajdonosokat, hiszen a tulajdonosok zöme középkorú volt, és többéves munka után, kisebb megtakarítással, illetve jövedelemtöbblettel vágott bele a nyaralóépítésbe. Továbbá a tulajdonosok az elbeszélések szerint nagyrészt családosak: legalább egy, de általában két-három gyerekük is van. Összegzés Kutatásaim alapján egyértelműnek látom, hogy az 1960-1980-as években a magánüdülő-tulajdonosok köre viszonylag kiterjedt volt. A több mint 10 milliós országban feltehetően több mint 350 ezer üdülőtelek, illetve magánüdülő regisztrálható. Ezeket közel kétmillió ember használta rendszeresen, időszakosan pedig akár hárommillió is. A tulajdonosok alapvetően a városi lakosság köréből kerültek ki, családos, középkorú emberek voltak. Foglalkozásuk, anyagi helyzetük tekintetében azonban meglehetősen heterogén képet kapunk, ha a különböző típusú forrásokat vizsgáljuk. Az 1970-es évek elején az újságírók is foglalkoztak a hétvégi házak és a nyaralók építtetőivel. Kezdetben egy szűk kör lehetőségének tekintették a nyaralóépítést. A Pest megyében telket vásárlók többsége „a magasabb keresetű, szellemi munkát végzők közül kerül ki, s viszonylag csekély a kisebb jövedelmű, fizikai dolgozó telekvásárlók száma - még az olcsóbb külterületi parcellákon is".19 Idővel aztán mérsékelt vételárakkal, részletfizetési kedvezménynyel, a beépítési kötelezettség méltányos elbírálásával kezdték segíteni az alacsonyabb keresetűek telekhez jutását, hogy javítsák életkörülményeiket - olvasható a cikk folytatásában.20 A mintacsoportos vizsgálatok alapján is a középosztálybeli, értelmiségi tulajdonosi kör szokásaként lehet értékelni a jelenséget. Az első részletes összeírás, az 1984. évi mikrocenzus alapján azonban már megfigyelhető egyfajta elmozdulás, és az előbbi csoport mellett megjelennek a tulajdonosok között a „munkásosztály” tagjai is, akiket a korabeli statisztika „fizikai foglalkozású mezőgazdasági munkások” és „nem mezőgazdasági munkások” néven említ. Feltehetően ipari, építőipari és mezőgazdasági szakmunkások, segédmunkások, kereskedelmi és vendéglátóipari alkalmazottak voltak. Jelentős részük valószínűleg nem munkahelyi béréből javított életszínvonalán, hanem például fusizással és borravalóval. Erre vonatkozó számszerűsíthető forrásaink természetesen nincsenek az építtetőkre nézve. Az építési engedélyekből és az interjúkból két válaszadási lehetőség bontakozik ki. Az egyik a konkrétan említett foglalkozások szélső értékei, amelyek kijelölik a tulajdonosok mezőjét: ilyen lehetne a gátőr, a vállalati gondnok, illetve a vállalatigazgató, minisztériumi főosztályvezető, az OTP egyik megyei igazgatója. A másik megközelítés, amikor az elbeszélésekben a nivellálódásra utaló kifejezéseket használtak a megkérdezettek. Ennek oka lehet, hogy emlékeikben a heterogenitás maradt meg, az imént említett végletek. De magyarázatként szolgálhat a propaganda is, amely számtalan esetben - az üdülőtelekhez, 19 Fekete Gábor: Körséta a négyszögölek birodalmában. Budapest, 1971. 7. sz. 28. 20 Uo. 29. 125
