Saly Noémi (szerk.): Gorka Lívia keramikusművész (Budapest, 2010)
Szabó Lilla: Gorka Lívia keramikusművész pályafutása és művészete
venes évek második felétől körülbelül a hetvenes évek közepéig egyszerre viselik magukon a kor festészetének és formai világának meghatározó legyeit. Forma- és színérzékét, anyagismeretét és tudását, gondolatait, érzékenységét, tehetségét tekintve bármely alkotóművészetben kiemelkedő lett volna. A kerámián keresztül közvetítette a 20. századi nyugat-európai modernséget a magyar művészet és lakáskultúra, azon túl pedig az életérzés számára. A szobrász kőből bontja ki a formát, bronzból önt, fába farag. Agyagból is mintáz, de azt nem tekinti végső formahordozónak, az elkészült szobor valódi anyagának. Ha kiégeti, akkor sem. A régi korok művészetében léteztek önálló agyagszobrok, kiégetett és festett használati terrakotta edények, dísztárgyak, vallási rituálékhoz használt kis szobrocskák, agyagkorongok, stb. A keleti iszlám művészetben az épületeket festett, színes mázas felületek borították, különböző állatjelenetekkel, ornamentális díszítésekkel, stb. Mindezeken pontosan érzékeljük a kézművességet, a kézzel és egyszerű szerszámokkal történt megmunkálást, az anyaggal, az agyaggal való közvetlen kapcsolatot. Másrészt a tárgyakon érezzük az anyagból, a földből „vétetettséget” - azt, hogy ezek a tárgyak színben, formában a lehető legközelebb állnak a természethez. Valóban, hiszen azt utánozták, vagy egyszerűen abba teremtettek bele. Az ősi összhang az ember és a természet és a világ között leginkább az ősi, archaikus kultúrák emlékein tapasztalható meg. Ehhez tért vissza művészetében ösztönösen és tudatosan is Gorka Lívia. Gorka Lívia művészetének előzményei A 20. századi magyar kerámia Az első világháború körül és után néhány szobrász nem bronzban, hanem a szecesszió tömegigényének és könynyedebb ízlésének megfelelően kerámiában sokszorosította kisplasztikáit. Ezek az alkotások messze túllépték a hagyományos értelemben vett iparművészet kereteit, ugyanakkor a szobrászaton belül sem volt egyértelmű a kerámiaszobrok helyzete, művészi értékelése. Ezek a szecessziós ízlésben fogant, a bronznál kevésbé nemes anyagból készült, egyszerűbben sokszorosítható és olcsóbb kisplasztikák valójában a dísztárgyak sajátos szerepét töltötték be. A kecses formájú szobrok (Kalmár Elza) vagy éppen kubisztikus stílusú figuraegyüttesek (Simay Imre) a magyarországi art deco előhírnökei és képviselői. Kövesházi Kalmár Elza Ausztriában, Simay Imre pedig Németországban találkozott először azzal az új szemlélettel, amely az anyaghasználat tekintetében is szakított a tradicionális szobrászati kánonnal. Másrészt többek közt ők vívták ki a gyártól függetlenedett művész státuszát, és alakították ki az ipari termeléshez kapcsolódó, de attól a kivitelezés, invenció tekintetében független, sokszorosított művészeti termelést. A 20. századi irányzatok hozták magukkal a hagyományos, elsősorban népi gyökerű kerámia megújhodását is. A használati tárgyak mellett a dísztárgy - és ezen belül a szobrászati forma irányába történt a változás.2 A hazai kerámia nagy triászaként emlegetett Gádor István (1891-1984), Gorka Géza (1894-1971) és Kovács Margit (1902 — 1977) művészete már egy új korszakot nyitott.3 A második világháború és az utána következő időszak teljes mértékben megtörte a hazai kerámia fejlődését. Megváltoztatta a nagyközönség ízlését, a kereskedelem igényét és az ipari tervezés és termelés teljes folyamatát. A „praktikus" használati tárgyak jelentették a magyar kerámiát. Gádor István formái leegyszerűsödtek, újra a népművészet felé fordult. Gorka Géza átmenetileg a Zsolnay gyár szériagyártásában vett részt, hogy emberi, művészi függetlenségét biztosítsa. Részben a szocreál megkívánta optimizmus jegyében jelentek meg Kovács Margit jellegzetes álnépi figurái, leányalakjai, valamint nagyméretű kerámia falképei. Az 50-es években az üzletekben csak puritán, még inkább egyen-ízlést sugalló és főként azt „diktáló" haszná-T
