Saly Noémi (szerk.): Gorka Lívia keramikusművész (Budapest, 2010)
Szabó Lilla: Gorka Lívia keramikusművész pályafutása és művészete
lati tárgyak voltak kaphatók. A 60-as évek elejétől fokozatosan zajlott a változás az ipari termelésben (Pécsett, Hollóházán, Városlődön és Hódmezővásárhelyen). A keramikusok többsége az Iparművészeti Főiskola elvégzése után a gyárakban helyezkedett el tervezőként. Tömegtermelésre dolgoztak, melynek során egy speciális közép-európai stílus alakult ki: a „szocdeco".4 Csupán kiállításokon voltak láthatók szép és igényesebb egyedi termékek. A 60-as években az úgynevezett „2 százalékos megrendelések" folytán az épületeket egyre gyakrabban díszítették időtálló kerámialapokkal, -reliefekkel. (Törvény írta elő, hogy az állami beruházások költségvetésének 2 százalékát képzőművészeti alkotásokra — burkolatdíszekre, szobrászati alkotásokra, domborművekre, freskókra, mozaikokra, üvegablakokra, nagyméretű vásznakra stb. — kellett fordítani.)5 Az építészek úgy ítélték meg, hogy az építőanyagokkal rokon kerámia a szobrászati munkáknál vagy a betonból megvalósult óriási, nonfiguratív reliefeknél kevésbé avatkozik bele a megvalósuló építészeti terv összhatásába. A Képzőművészeti Szövetség, a Képzőművészeti Alap, majd a Képzőművészeti Lektorátus jegyzőkönyvei pontosan dokumentálják, hogy keramikusaink mikor, milyen megbízásokat kaptak.6 Az idős Gádor István, a népies vonalat maga mögött hagyva, nonfiguratív, absztrakt munkákkal tűnik fel. Kovács Margit többször is szerepel kiemelkedő munkák megbízottjaként. Egy olyan körbe-körbe vezető megrendelői sorozatot mutatnak e jegyzőkönyvek, amely a szocreál igénytelen stílusa - stílusnélkülisége - mellett mintha maga gerjesztené önmagát. Ebben a rendszerben nem a művészi önkifejezés, az értékteremtés, hanem a pénz és a politikai megfelelés, az elvárások maximális kiszolgálása dominált. És ezen a rendszeren keresztül, ennek írott és íratlan szabályai alapján volt lehetőségük a művészeknek hazai és még inkább külföldi kiállítási megjelenésre, külföldi utakra, adott esetben külföldi szaklapokhoz jutásra stb. Ebben megmaradni, és művésznek maradni valójában keveseknek sikerült. A szocreál időszakot követő évtizedek kultúrpolitikáját „a három T" (tűrt, tiltott, támogatott) határozta meg. A festészetben a szocreálból „kinőtt” posztimpresszionizmus, a szobrászatban az emlékműszobrászat merev struktúrái voltak az irányadók.7 Az új művészgenerációk tehetséges, kísérletező, újat kereső tagjai - mintha a grand art az iparművészetbe menekült volna - nemegyszer az Iparművészeti Főiskola kapuján léptek ki. Az iparművészek kettős szerepe is feltűnő: kiállításaik, a különböző, itthon megrendezett nagy nemzetközi biennálék és a Képcsarnok Vállalatnál megvásárolható tárgyaik „közhangulat-javító” funkciót nyernek. Másrészt: a külföld (értsd: a Nyugat) felé ők és műveik reprezentálják a szocialista országok „szabad alkotói légkörét”. Az „autonóm" művészekkel, a haladó irányzatokat képviselő festőkkel és szobrászokkal szemben az iparművészi státusz kibúvót jelentett. A magyar iparművészet és grafika így fénykorát élte a kádári évtizedek elnyomása és kontrollja idején.8 Mindeközben a 60-as, 70-es évek elején feltűnt egy új keramikus nemzedék, az élen Csekovszky Árpáddal, Schrammel Imrével, Garányi Józseffel, Taindl Károllyal, akik stilizált motívumokkal, konstruktivista-kubisztikus formavilágukkal, absztrakt elemekkel variáló stílusukkal hívták fel magukra a figyelmet. Ebben az egész folyamatban külön pályát és életutat képvisel Gorka Géza és lánya, Gorka Lívia. Annak, hogy Gorka Lívia tudatosan kivonta magát minden divat és politikai eszmeáramlat alól, nyilvánvaló ára volt: csak a saját erejére és tehetségére támaszkodhatott. Ennek ellenére járta mindig a saját útját. Amikor Gorka Lívia apjára emlékező soraiban azt írja a tehetségről, hogy az hűség és hűtlenség egyszerre, akkor önmagáról és apjához való viszonyáról (is) vall. Mint ahogyan őrá is vonatkoztathatjuk további sorait: „Először mindennek a szó szerinti tisztelete, majd mindennek a félretétele. A tehetség az alázat és kivagyiság. A rátalálás és az eltérés. Mikor útközben azt kérdezték, miért nem csinálja azt, amit a közönség akar, azt válaszolta: »a közönség majd azt fogja akarni, amit én csinálok«.." 12
