Kovács Ferenc et al.: Fardagály és kámvás rokolya. Divat és illem a 19. században (Budapest, 2010)
Egy kis 19. századi illemtan
Л Little 19TM Centudy Etiquette A tánc örömeinek nem csak bálokon hódolhattak a fiatalok, hanem tánciskolákban is. Ezek a szerényebb életkörülmények közt élőknek jelentettek lehetőséget a társaséletben való részvételre. Lovagiasság, avagy a hölgyekkel való bánásmódról A hölgyeket a 19. században - a romantika eszményeinek megfelelően - tisztelet övezte (elvileg, legalábbis), a férfi pedig a hölgy védelmezőjeként tűnik fel. Mit érdemes tudni tehát a korabeli tanácsadók szerint a hölgyekkel való bánásmódról? ,A nők a találkozásokat sokkal könnyebben veszik Bátorság és szemérmessége^ arántjellemzi ilyenkor őket." „A nő társaságban mulatni akar, azt szereti ha mulattatják"„Egyedüli akar maradni, éppen ezért mindigaz adott nőtől kell megtanulni, vele hogyan bánjunk " „Mondj neki egy titkot, de csak egyet, mert azt mással cseréli majd, újabb reményében. " A hiúságára kell építeni, azonban a bizalmaskodást nem szeretik, ha pedig másik nőhöz hasonlítod, oda minden reményed. Viszont a hölgyeknek is érdemes tudniuk, hogy „a kacér nő veszít szépségéből"... A kézcsókról A kézcsók mély hódolat jele. Adhatta gyerek a szülőnek, nagyszülőnek vagy idősebb rokonnak; adhatta vőlegény, udvarló, vendég sőt fiatal nő idős úrnak is, ha jól ismerte az illetőt. A korabeli illemtankönyvek pontos eligazítást adtak arra nézve, hogy mikor és hogyan csókoljunk kezet. Mikor? Egyszerű: amikor arra nyújtják. A hogyanra már többféle lehetőség kínálkozik. Ha a hölgyet nagyon, de nagyon tiszteljük, úgy mélyen lehajolva, ha pedig bizalmasabb viszony fűz őnagyságához, például saját feleségünk vagy menyasszonyunk, akkor ajkunkhoz emelhetjük a kacsóját. Csúnyácska leányzónak kezet csókolni lovagias áldozat, szép nőnek élvezet, szellemes asszonynak kezet csókolni pedig „egyszerűen gyönyör”. Nyilvános helyen viszont még kézre sem volt szabad csókot adni, nemhogy arcra vagy szájra. Ott az üdvözlés legbensőségesebb formája a kézfogás lehetett. Sértések megtorlása: a párbaj Ha két férfi a 19. században „becsületbeli” ügyben összekülönbözött, vagy a szeretett hölgy kegyeiért folyó küzdelmük a végsőkig éleződött, szinte elkerülhetetlenül párbajra került sor. Hogy az mennyire elterjedt, és milyen szigorú előírásai voltak, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Clair Vilmos 1897-ben megjelent, a történeti előzményeket és az addigra már nagyon kifinomult szabályokat összegző Párbajkódexe huszonkilenc kiadást élt meg. A párbaj valamilyen vélt vagy valós sértésen alapult, fegyverekkel vívott, akár halálos kimenetelű küzdelem volt, meghatározott szabályok szerint. A pár-A duel was a contest fought according to set rules, with real weapons and sometimes to the death, on account of some real or presumed insult. Several people had to present at a duel: in addition to the two combatants, their seconds (assistants), the witnesses, a doctor (sometimes several), and the arbiter of the whole ritual, the duel overseer. With luck, the doctors sometimes had no duties to perform. All sorts of conflicts could end in a duel, but of course they all had differing levels of gravity. A simple insult was deemed less serious than dishonouring, actual physical assault was even more serious, and the gravest of all was an insult that threatened the family honour or the harmony of family life. It had to be taken into consideration whether the insult was purposeful or accidental. (It’s worth mentioning that if someone in the 19th century was mockingly called a “Palóc” [a member of an ethnic group from northern Hungary], this was insult enough to merit a duel.) The aggrieved party had predefined rights in each case. In the case of a simple insult he could choose weapons; in matters of dishonour he could choose weapons and also decide on the rules; in matters of physical assault he could choose the distance between the duellists in the case of a duel using pistols, and the offending party was obliged to provide gratification - unless he apologised and the aggrieved party accepted his apology. If the apology was not accepted, the invitation to the duel arrived by letter or was delivered by one or more of the seconds. The parties chose two seconds each, and their role was very important, because it was they who agreed on the conditions of the duel, and they too had to take care of the weapons. Who was deemed eligible to duel in that era? All members of the aristocracy whether inherited or conferred, members of the civil service by prestige, the gentry through vested rights, soldiers, educated military volunteers and oneyear volunteer reservists who lived as civilians. The weapons used for duelling were either the sword or the pistol. A duel with swords was fought using Italian duelling swords (a kind of rapier), while in the case of duels by pistol, the combatants could choose between smooth or rifledbarrelled weapons (the latter had greater accuracy and was therefore more deadly). In the case of a duel with swords, the method of wounding could be predetermined as including or not including thrusting. The abdomen was covered in advance with a protective bandage. Pistol duels could happen with the combatants closing in which case the two duellists had to slowly pace towards each other and then aim after receiving a predetermined signal. The other possibility was the attempted shot from a certain distance decided on in advance, usually between 15 and SO steps. Weapons were reloaded by the seconds, the duellists could fire three times, and the contest lasted until first blood.
