Kovács Ferenc et al.: Fardagály és kámvás rokolya. Divat és illem a 19. században (Budapest, 2010)
Egy kis 19. századi illemtan
Egy Kié 19. századi illemtan asszonyokat. Tánc közben ugrabugrálni és beszélgetni is tilos volt. Hölgyeknek a férfiak bal oldalán kellett a táncparkettre fel, illetve onnan levonulni. Szünóráig el kellett táncolni a kötelező túrokat, mert utána már sértésnek minősült táncért jelentkezni, sőt bemutatkozni is már csak kivételes esetekben lehetett. Elég volt egy görbe pillantás, hogy két úriember már a fegyvernem megállapításáról tárgyaljon, és a bál után vérre menő küzdelemben találkozzék, gyakran semmiségekért. Hogy milyen táncok szerepeltek a táncrendben, az bálonként változott. Főként keringő, csárdás, polka, francia négyes járta. Az első táncot az udvariasság táncának nevezték, a másodikat a szívük választottjával lej tették, a harmadikat a csapongó kedv dirigálta, a negyediket kivilágos kivirradtig ropták. Sikeres bálnak az számított, ha a négyest legalább kétszázan járták, de 1893-ban a Mérnökbálon rekord született: 376 pár sorakozott tánchoz. A „szünóra” alatt lehetett rendbe hozni a báli mha hibáit, kicserélni az izzadt gallért, és elfogyasztani az esetleges második vacsorát. Érdekes megfigyeléssel élt egy japán vendégünk a táncokról: „Noha más alkalommal, mint hallottam, illetlen dolognak tartják, ha idegen ember csak a kezüket is megérintené: ez alkalommal akármilyen idegen karjaiba záratják magukat. "Ugyancsak ő nyilatkozza a magyar virtussal lejtett csárdásról: „Ha japáni nem volnék, mindig inkább magyar szeretnék lenni, és csárdást tánczolni, mint német, és keringőben szédelegni." A bálra a nőknek és férfiaknak is egyaránt elegánsan kellett öltözködniük. 1869-től férfiaknak a frakk vagy magyar viselet volt a kötelező. A frakkhoz fehér nyakkendőt, könnyű lakkcipőt (escarpin-t), kesztyűt, mellényt, az 1880- as évektől klakkot (összenyomható cilindert) viseltek. Ez is lett a tökéletes báli gavallér fentebb idézett gunyoros elnevezése: frakk-klakk-lakk. Aki bálon netán szalonkabátban próbálkozott, bizony rövid időn belül kitessékelték, de hasonló sorsra jutottak a túl mélyen dekoltált hölgyek is. S még ha nem volt is illetlenül mély a ruha kivágása, előfordultak emlékezetes balesetek, mint azé az első bálozó leányé, aki előírásosan meghajolt Ferenc József előtt, de jaj: öszszeszorított keblei a fűző miatt csak felfelé tudtak utat törni maguknak. (Az uralkodónak, úgy hírlik, szeme se rebbent.) A Borsszem Jankó 1869. január 17.-i „farsangi műszótárában” a következő érdekes fogalom-magyarázatokat találhatjuk. A bál: „bizalmas légyott, csupa idegen között". Az ölelkezés „olyan vétek, mely tánc közben kötelességé lesz". A csárdás: „olyan tánc, ami csendes padlópucolással kezdődik Pest-Budán és őrült káposzta-taposással végződik”. A keringő is megkapja a magáét, mivel a juhok „forgóbetegségének” titulálja, emberekre alkalmazva. Az uszályon egy kedves párbeszéddel élcelődik - Te ismered azt a gyönyörűséges szép hölgyet? - Oh igen, sőt már beszéltem is vele. - Ah lehetetlen, és ugyan hol? - Éppen az elébb tapostam le a sleppjét, és azt mondtam neki hogy: pardon." Chivalry, or how to treat ladies Ladies in the 19th century - as one would expect according to the ideals of Romanticism - were greatly respected (at least in theory), and the man appears as the protector of women. So what can we know about how to deal with ladies from the advisors ofthe period? “Women are much more comfortable when it comes to encounters. They are characterised by both courage and shyness at such times.” “A woman wishes to enjoy herself in company, she likes to be entertained.” “She likes being alone, and for this reason we must learn from each individual woman how she should be treated.” “Tell her a secret, but only one, for she will exchange that with others in the hope of hearing more.” “You must build on their vanity but they don’t like you getting too familiar, and ifyou compare them to another women you can forget all hope.” It’s only fair that ladies also should be aware, that “flirtatious women lose much from their beauty”... On the Kissing of Hands The kissing of the hand was a sign of sincere adoration. Children could do this for their parents, grandparents or an older relative; it could be given by a fiancé, a suitor, a guest, or even by a young lady to an older gentleman, if she knew him very well. Books on etiquette of the period provide precise guidelines and rules on when and how hands should and may be kissed. When? That’s simple: only when the hand is offered. The “how?” offers more possibilities. If we respect the lady hugely, then the hand should be kissed while bowing deeply, if on the other hand we have a more intimate relationship with the good lady in question, for instance if she is our own wife or fiancée, then the hand may be raised to the lips. Tо kiss the hand of an ugly young lady is a chivalrous sacrifice, to kiss a beautiful woman’s is a pleasure, and to kiss the hand of a witty lady is “simply divine”. In public however, it was positively forbidden to kiss a lady’s hand, not to mention her cheek or mouth! On such occasions the most intimate form of greeting possible was the simple handshake. Reprisal for Insults: The Duel If two gentlemen in the 19th century came to a dispute over a “matter of honour”, or if their struggle for the love of a certain lady came to a head, a duel was almost unavoidable. There can be no better proof as to how popular duelling was and what strict rules had to be obeyed, than the fact that Vilmos Clair’s Duelling Codex, first published in 1897 and including the historical premises and the by then extremely sophisticated rules, was reprinted twenty nine times.
